Saját alkotásaim
Az út vége felé bizony elgondolkozik az ember,
s előtörnek a hajdani fénykora emlékei,
miken elmélázik könnyes szemmel.
Eszébe jutnak az egykori cselekedetei és tettei,
a vágyai, az álmai, az elképzelései, óhajai,
amiket a szívében el tudott rejteni.
Az út vége felé rájön a hibáira és a tévedéseire,
s miközben látni véli a szeretteinek arcát,
fájdalmasan gondol a nehézségeire.
Előbb-utóbb mindenkiből előtör a valódi, igazi énje,
a természetes önmaga, minden hibájával együtt,
és hiába reméli, hogy más ezt nem veszi észre.
Előbb-utóbb mindenkiből előtör ami a lelkében van,
ami legbelül rejlik, amit a szíve titkolni szeretne,
és ez ellen nincs orvosság, sem semmiféle tan.
Előbb-utóbb mindenkiből előtör a fájdalom, a bánat,
a keserűség, a csalódottság érzése, az izzó harag,
és a reménytelenség, amely véglegessé válhat.
Az élet nagy sakktábláján, bizony nem könnyű a játék,
furfangosnak és nagyon kitartónak kell lenni,
nehogy a játékos, örök vesztessé váljék.
Biza nem mindegy, hogy melyik mezőre lép az ember,
mivel ha elkapkodja a lépéseit és hibákat vét,
akkor onnan visszautat, többé nem lel.
Az élet nagy sakktábláján, halálig zajlik eme a játszma,
a legtöbben, bizony csúfos kudarcot vallanak,
s egész életük, véglegesen el lesz játszva.
Az élet, mint olyan, főleg szenvedések sokasága,
számtalan a tennivaló, a halálig tartó munka,
s az ember elsüllyed a napok mocsarába.
Oly sok a teher, hogy szörnyen nehéz azt cipelni,
gyakorta még levegőhöz jutni sem egyszerű,
s minden kis hibáért jól meg kell fizetni.
Bezzeg az öröm, a vidámság, a szeretet az kevés,
amint kevés a megértés, a becsület, a bizalom,
s csak ritkán hallható, hogy valami mesés.
Az élet sokak számára biz gyötrelem, kínok sora,
bekorlátozások tömege, szomorúság és bánat,
ám feladni nem szabad, semmikor, soha.
Nehéz beismerni a hibákat és a tévedéseket,
s azt, hogy sikeres volt a megtévesztés,
elnyomva az igaz véleményeket.
Sérti mindenki egóját a tudat, hogy hibázott,
hogy beleesett a gyilkosok csapdájába,
s önmagára biza nem vigyázott.
Megalázó lenne belátni az értelem kudarcát,
a szégyent, hogy ilyesmi megtörténhet,
s elismerni a gonoszok uralmát.
Kínossá válhat szembesülni a gyengeséggel,
és a hiszékenység miatti pusztulással,
az izzó, fájdalmas veszteséggel.
Nehéz beismerni a hibákat, de nincs más út,
anélkül soha nem létezhet önbecsülés,
értelmetlen lesz a jelen, s a múlt.
Szeretetre volna szüksége ennek a világnak,
s valamennyi embernek ezen a Földön,
ideje lenne véget vetni a hibáknak.
Minden hibának, s minden rossznak végleg,
haragnak, viszálynak, izzó gyűlöletnek,
és békét hozni az összes népnek.
Szeretetre volna szüksége minden léleknek,
s az összes érző lénynek, amely létezik,
útját kell állni a kitervelt végzetnek.
A rosszat és az igazságot hallani nagyon nehéz,
mivel túl kínos lehet, túlságosan könyörtelen,
s túlontúl gyötrelmes a léleknek az egész.
Senki nem szereti, ha ráébresztik, biza tévedett,
s kiderült, hogy mennyire átverték, becsapták,
amíg a hazugságok csapdájába lépkedett.
Igen megterhelő meglátni a valóság igazi arcát,
annál sokkal könnyebb ellökni a segítő kezet,
s elutasítani azt, aki értünk is vívja a harcát.
A rosszat és az igazságot hallani oly félelmetes,
ám beismerni önnön hibáinkat, tévedésünket,
semmikor, s egyáltalán nem szégyenletes.
Emlékek és titkok, bezárva egy kis helyre mind,
odabent zsúfolódnak a szívnek a legmélyén,
ám olykor meglátszanak az arcon is, kint.
Belülről hevítik a lelket és érzéseket idéznek fel,
megmutatják a múltat, az elkövetett hibákat,
s miattuk a lelkiismeret nyugalmat nem lel.
Néha akadnak napok, mikor nem bírják tovább,
s amint kitárul előttük a vágyaknak a kapuja,
felszínre törnek, de tudják, nincs odább.
Emlékek és titkok, melyeket megőriz az ember,
amelyeket mások elől örök időkre elrejtene,
miközben reméli, újraélheti őket egyszer.
Mindenki követ el hibákat az élete folyamán,
amik később nagyon tudnak majd fájni,
s vele tartanak a sorsnak a vonatán.
Azon a vonaton utaznak a terhek, s a gondok,
a reakciók a történésekre, az álmok sora,
és a lélek szekrényeibe zárt csontok.
Ott hevernek a vonat padlóján a forró vágyak,
amelyek soha nem tudtak beteljesülni,
és még mindig valami jóra várnak.
Az ülések tele szeretettel, békével, s örömmel,
csendben szemlélgetik egymást az úton,
és belül harcolnak foggal, körömmel.
A csomagok tartóján elképzelések, fantáziák,
s elmélyült magába zárkózások a szélén,
amik megmozgatják olykor a fantáziát.
Szerelmeket, elhalálozásokat is visz a vagon,
buja gondolatokkal, őszinte érzelmekkel,
ám sajnos mind csalódtak egy napon.
Mindenki követ el hibákat, mik elkísérik tova,
és nem könnyítik meg a lelkiismeretet,
erről a vonatról nincs leszállás, soha.
Mikor már késő, sokszor akkor éled a szív,
akkor döbben rá, hogy mennyire szeret,
és önmagával kegyetlen csatát vív.
Nehezen ismeri be, de tudja, hogy hibázott,
érzi a tévedését és a bizonytalanságot,
s rájön, eddig feleslegesen vitázott.
Figyelmen kívül hagyta a valódi érzéseket,
elhessegette a varázslatot és a vágyait,
s csupán félve tett fel kérdéseket.
Bizonytalanul mozdult meg, amikor kellett,
s nem hitte el, hogy neki is sikerülhet,
ám sajna a félénkségéből ez tellett.
Mikor más késő, s mikor látszólag elbukott,
és úgy tűnik a számára nincs bocsánat,
rájön, a másik szívéig végül eljutott.
