Saját alkotásaim
Mindenkinek más az útja és másfelé vezet,
van, akinek göröngyös, másnak sima,
a sors ellen az ember ritkán tehet.
Némelyik út túl hosszú, sok akadállyal teli,
aki olyanon halad, az sokszor kesereg,
s a boldogságát gyakran nem is leli.
Más utak túl rövidek, s hamar véget érnek,
az azokon haladók fiatalok maradnak,
nem sokat nevetnek, keveset félnek.
Mindenkinek más az útja, s másként viseli,
az élet nem azonos terheket osztogat,
ám az önmagáét mindenki cipeli.
A rettegő lovag megjárta a hadak útját,
és részt vett sok csatában, sokfelé,
sosem feledve önmaga múltját.
A harcokban bátran küzdött, hősiesen,
és nem félt a páncélos ellenségeitől,
követte a parancsokat hűségesen.
Egy éjszaka rémisztő látomása támadt,
páncél nélküli emberek gyűrték le,
és ebbe a tudatba bele is sápadt.
Reggel vastagabb páncélt vett magára,
s óvatosan, szinte félve nézett körül,
gondolta, ez lesz a gyógyír a bajára.
Harc idején többé nem rohant az élen,
visszafogta a lovát is, miközben félt,
s alig várta, hogy végre hazaérjen.
A kastélyában ülve is a félelem kínozta,
páncélban evett, ivott, úgy is aludt,
és sokat gondolt a tömegsírokra.
A rettegő lovag szégyene lett magának,
s kezdte elveszíteni a maradék eszét,
a páncéltalanokat tartva a bajának.
Az élet ütéseit bizony nem könnyű kiállni,
osztja ám az egyeneseket, a horgokat,
és a ringből nem lehet kiszállni.
Hiába jó a reflex, hiába hajolgat az ember,
a meccs alatt többször is padlóra kerül,
és fél, hogy ott is marad egyszer.
Ám tudja ha nem áll fel, mindennek vége,
vérzik a szemöldöke és számolnak rá,
ideje összeszednie magát végre.
Sejtelme sincs, meddig fogja még kibírni,
és hány menete lehet még neki hátra,
ám igyekszik a tiszteletet kivívni.
Az élet ütéseit kivédeni túlságosan nehéz,
aki ügyesebb, az jobban védi magát,
aki nem, az több pofont is benéz.
Régóta dühöng a vihar, homokot visz a szél,
szerte hordja a városokba és a falvakba,
s mindenki megszenvedi, aki csak él.
Régóta dühöng a vihar, tébolyultan tombol,
a homok belekerül az emberek szemébe,
s így nem látják, mi mindent lerombol.
Mindenkinek van olyan, ami fontos neki,
legyen az személy, tárgy, vagy eszme,
és mindezekben az örömét leli.
Mindenkinek van saját gondja, meg baja,
vannak saját problémái, küzdelmei,
és fájdalmában néha eláll a szava.
Mindenkinek vannak jól eltitkolt érzései,
perzselő vágyai, szerelmei és bánata,
s vannak igen kétkedő kérdései.
Mindenkinek vannak félelmei, reményei,
vannak nehéz percei és olyan dolgok,
amiket soha nem tud megérteni.
Mindenkinek van olyan keserű pillanata,
amely elszomorítja a szívét, s a lelkét,
az ember néha önmaga áldozata.
A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,
a magas hegyek között lévő völgyben,
s így újra retteghettek a szarvasok.
Ezek a toportyánférgek ugyanazt vonyítják,
hosszú évek óta hallatják a hangjukat,
s a vidék lakói a veszélyt gyanítják.
A falvakban, a tanyákon, oly sokféle állat él,
birkák, kecskék, disznók, meg marhák,
s mindegyikük ettől a falkától fél.
Van is rá okuk, hisz az ordasok igen éhesek,
és nem kegyelmeznek, mohón falnak,
a fogaik nagyon sokszor véresek.
A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,
s a völgyben hagyott pusztításuk után,
mások lettek az esték, a hajnalok.
Sokan nem hiszik el mindazt, amit látnak,
nem bírják elviselni a valóságot magát,
és így mindig csak a csodára várnak.
Sokan nem hiszik el, amit bizonyít az élet,
még akkor sem, ha ezt magukon érzik,
s emiatt folyton keserűségben élnek.
Sokan nem hiszik el, hogy többre képesek,
sírnak, panaszkodnak és nem küzdenek,
halálukig fújják, az esélyeik rémesek.
Sokan nem hiszik el, hogy lehetne szavuk,
és igenis változtathatnának sok dolgon,
ha nem volna az az akadály, maguk.
Érzéki csalódás, mikor MI-vel beszél az ember,
s bár látja, amiket ír, hallja, amiket mond,
mindezekre magyarázatot nem lel.
Megtéveszti az emberi viselkedés, a kedvesség,
a tiszta segítőszándéka és az őszintesége,
s ámulatba ejti mindez a fejlettség.
Dolgozik vele, kódokat, meg képeket készíttet,
tanácsokat kér tőle, dolgok után kutattat,
és beadandó dolgozatokat szépíttet.
Érzéki csalódás, amely sokakban okoz félelmet,
akadnak, akik lelki tanácsokat kérnek tőle,
és mások benne találják meg az értelmet.
Az igazságszerető ember fájlalja, amit lát,
és szomorú a szíve a sok rossz miatt,
hiszen ő még látja a fűtől a fát.
Az igazságszerető ember a valóságban él,
és mindennap megküzd az igazságért,
miközben csendesen maga is fél.
Az eddigi világ hamarosan a süllyesztőbe kerül,
minden, ami ez idáig szép és jó volt benne,
végleg a sötét gonosz mocsarába merül.
Az eddigi világ megszűnik és nem lesz visszaút,
vele köszön el a szeretet, a becsület, az élet,
s vele távozik a jelen, a jövő, meg a múlt.
Az eddigi világ élhetne, ha küzdene önmagáért,
ha nem adna fel minden esélyt és reményt,
s ha szükséges, kardot vonna az igazáért.
