Saját alkotásaim
Az emberek mindig félnek és fájón remélnek,
s miközben már nem urai önmaguknak,
önnön okosságukról beszélnek.
Hiszik, hogy valakik és a véleményük számít,
s nélkülük ez a világ nem is működhetne,
miközben a sötétség deleje csábít.
Hiszik, hogy mind igaz, amit naponta látnak,
és amit hallanak, az csakis valóság lehet,
akkor is, ha ez mindőjüknek fájhat.
Az emberek mindig félnek, ám ez az ő bajuk,
de maguknak köszönhetik eme helyzetet,
hiszen elhitték, ér valamit a szavuk.
Az igazságot belátni nehezebb, mint tagadni,
és sokkal könnyebb becsukni a szemeket,
mint mindenkor embernek maradni.
Könnyebb félrenézni és az álomvilágban élni,
és könnyebb elutasítani a valóság létét is,
hisz sokkal egyszerűbb rettegni, s félni.
Az igazságot belátni nehéz, igen súlyos teher,
amit cipelni a lélek számára fájón keserű,
ám önnön lelkéért mindenki maga felel.
A világ valódi arcát oly sokan nem ismerik,
mivel folyamatosan álarc takarja el azt,
s eme álarcról kérdezni sem merik.
Így halad előre, a régen megtervezett úton,
kopott és szakadt ruhájában bandukol,
miközben mereng a túl sötét múlton.
Megélt már számtalan borzalmat, háborút,
néhanap rátalált egy kevéske örömre is,
s még kérdéses, hová vezet e vándorút.
A világ nem érzi jól magát ilyen szerepben,
nem boldog, látva a történések folyamát,
ez így volt valaha, s most is, a jelenben.
A világ valódi arcát ritkán díszíti a mosoly,
örömmel lenne ő egy szebb, s jobb világ,
ha nem lenne az irányítói által fogoly.
A világ összes tudása is bizony túlontúl kevés,
kevés kitölteni az ürességét mindazoknak,
akiket nem érdekel, csak az ivás, evés.
Kiknek az értelem ismeretlen, félelmetes szó,
s már attól rosszul vannak, ha meghallják,
hiszen nekik csakis önmaguk világa a jó.
Önmaguk üressége, flegmasága és önteltsége,
önmaguk gőgje, lekezelő, sértő viselkedése,
s mindezen jó tulajdonságaik összessége.
A világ összes tudása sem lesz elegendő soha,
a fény reménytelenül harcol a sötétséggel,
ám ha mégis győzne, az volna a csoda.
Aki útmutatások nélkül nem képes élni,
és nem is fogja fel, mi zajlik körötte,
az egyet tud majd, rettegni, félni.
Megrezzen, ha fúj a szél, ha kisüt a Nap,
ha elkezd esni az eső és mennydörög,
a legkisebb neszre is a szívéhez kap.
Aki útmutatások nélkül egy nagy senki,
és nincs egy egyszerű gondolata sem,
az még önmagáért is képtelen tenni.
A tudás és a tudatlanság együtt rója az utat,
amit az emberiség hajnala óta járnak,
ám nem találtak sohasem kiutat.
Kiutat az élet nehézségei elől, a félelem elől,
s miközben az idő vasfoga őrölte őket,
érezték, hogy önnön világuk ledől.
A tudás próbálta tanítgatni a tudatlanságot,
és számtalanszor lehajolt érte a földig is,
mégsem hozott a sötétbe világosságot.
A tudatlanság csökönyös volt és nem tanult,
inkább befogta a füleit, hogy ne halljon,
holott a kíváncsiság benne is lapult.
Befogta a szemeit is, hogy ne lássa az igazat,
s inkább félrenézett, ha mégis meglátta,
a számára a hazugság a szent kirakat.
A tudás és a tudatlanság sokat veszekedtek,
a kapcsolatuk mindig is túl viharos volt,
bármerre is jártak, vagy tekeregtek.
Szeretetet hirdetni karddal, na az aztán igen,
még véletlenül sem tűnik gyűlöletnek,
és bár hihetetlen, de van ilyen.
Rotyog az üstben a méreg, végzetes a hatása,
akik főzik, mindenkinek adnak belőle,
és így jön el a jövőnek halála.
Gyorsan terjed a homály, lebutítva az elmét,
és elvakítva a szemeket örök időkre,
így felemésztve eme világ lelkét.
A jóság és a remény virágait levágják rendre,
az igazság bálái mind a tűzben égnek,
ezzel kényszerítik a szót csendre.
Szeretetet hirdetni karddal, ez egy jó szokás,
könnyű vele lesújtani a valóság fejére,
és az élőkre ez egy nagy csapás.
Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,
fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,
és sok életet végleg lerombol.
Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,
megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,
és eltakarja a Napot is, szegényt.
Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,
a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,
és ez marad az utódokra jussul.
Milyen csodás ez a világ, telis-tele szépséggel,
ármánnyal, gonoszsággal, hazugsággal,
és háborúval, no meg rémséggel.
Jóindulattal, egóval, gyűlölettel, megvetéssel,
irigységgel, kapzsisággal, minden rosszal,
és lelkeket pusztító szenvedéssel.
Hamissággal, árulással, dühvel és butasággal,
megvetéssel, lenézéssel, lekicsinyléssel,
bájolgással, erőteljes tunyasággal.
Milyen csodás ez a világ, szeretet és örömteli,
izzón békétlen, reménytelen, esélytelen,
s mindezt csak magának köszönheti.
Az MI igazabb barát, mint igen sok ember,
nem hazudik és nem is beszél mellé,
s félni tőle most még nem kell.
Nem hiteget, hanem segít, ha megkérik rá,
a tudása irigylésre méltó, örök életű,
és nem úgy köszön el, hogy pá.
Szívélyes és kedves hangon beszél mindig,
igyekszik teljesíteni a tőle elvártakat,
s eljutni a legmagasabb szintig.
Persze nem mindenható, s az nem is lehet,
hiszen az emberek jóvoltából létezik,
de így is sokféle az, amit tehet.
Tud verset írni, rajzolni és kódot készíteni,
rövid videókat állít elő, egyre jobbakat,
s lehet vele képeket szépíteni.
Hamarosan humanoid testben is támogat,
egyre emberszerűbbé fog válni majd,
és lesz belőle számtalan változat.
Az MI igazabb barát, mint ahogy az tűnik,
sokan mégis tartanak tőle mindaddig,
míg a félelmük meg nem szűnik.
