Saját alkotásaim
Csodálatos jövőkép függ a múzeumi falon,
rajta háború, pusztulás, temető látszik,
ez a kép valósághű és realista nagyon.
A kép előtt állók tekintete merev, komoly,
döbbenten bámulják az alkotást sokáig,
és egyikük arcán sem látszik mosoly.
A lelkükben, mélyen, megborzong valami,
szinte érzik a bőrükön azt, amit látnak,
és eszükbe jutnak elődeik intő szavai.
Csodálatos jövőkép függ az emberek előtt,
ez a kép lefesti a számukra a rémálmot,
és próbál hatni rájuk mindenekelőtt.
Kitartani nagyon nehéz, viharban, egy hajó fedélzetén,
mikor jobbra-balra dől, borul és csúszik minden,
s a rémület erőt vesz, a hajó személyzetén.
Ugyanúgy eluralkodik a pánik a bizonytalanság idején,
az egyre sötétebbé váló sors kemény napjaiban,
és a lelkek nem pihenhetnek a béke szigetén.
Kitartani nagyon nehéz e kegyetlen, s gonosz világban,
melyben a szeretet a padlón hever, az élet a halál,
s az értelem nem győzhet, az ostoba vitákban.
A sötétség leple ügyesen elrejti az éjszaka lényeit,
s így azok láthatatlanul vadásznak, ölnek,
elkerülve a nappalok tiszta fényeit.
Ha nappal tennék mindezt, csökkenne az esélyük,
hisz valamennyi áldozat megláthatná őket,
és hihetetlen harag zúdulna feléjük.
A sötétség leple rémületet, rettegést, félelmet kelt,
s amennyiben nem süthetne ki többé a Nap,
az éjsötét tudná, máris háborút nyert.
Hihetetlen a feszültség az emberek között,
óriási a belül lakozó rémítő aggodalom,
s a kegyetlen jövőkép áll emögött.
Lassacskán már nem beszélnek egymással,
s elhidegülnek az eddigi jó kapcsolatok,
le kellene számolniuk egy, s mással.
Nem kellene hallgatniuk a hazug szavakra,
az ámításra, becsapásra, mételyezésre,
s gondolniuk kéne a saját javukra.
A szeretet lenne erre a legjobb gyógymód,
a színtiszta őszinteség, a becsületesség,
s nem megtagadni a valósat szólót.
Hihetetlen a feszültség eme sötét világban,
s mégis meg kell próbálni legyőzni ezt,
hiszen a gonosz terve sem hibátlan.
Hamarosan bealkonyul, a sötétség gyorsan közeleg,
a Nap lenyugodni készül, s előjönnek az árnyak,
ilyenkor felerősödnek a neszek, a zörejek.
Az árnyak előhozzák a rémületet és a félelem idejét,
eljönnek a rettegés órái, s a libabőrözés percei,
amint a szél fújni kezdi a végzetnek hidegét.
Hamarosan bealkonyul, a nappal koromsötétre vált,
és azon éjszakán, amikor a Hold nem bújik elő,
a gonoszság elszabadulva mindenkinek árt.
A szabadság szele feltámadott most tavasszal,
és próbálja elfújni a sötétségnek a felhőit,
nem lehet megvenni pénzzel, arannyal.
Végigcirógatja a megfáradt és rémült arcokat,
eszükbe juttatja, hogy lehet még esélyük,
ha sikerrel megvívják önnön harcukat.
Hiába dörög az ég, a villámok hiába cikáznak,
amíg csak a tiszta szívek együtt dobbannak,
s együtt éreznek, van remény a világnak.
A szabadság szele megborzongatja a lelkeket,
és felszítva a hamu alatt rejtőző parazsat,
újraéleszti az elfeledett harci szellemet.
Levegőhöz jutva az áldozat kezd remélni,
s miközben erősen kapkodja a levegőt,
elkezdi hinni, a holnapot megéli.
Fojtogatója azonban csak szórakozik vele,
ezáltal a saját gyilkos játékát játssza,
s szíve kegyetlenséggel van tele.
Karmait már mélyen belevájta jól a húsba,
áttépve a szöveteket s az inakat is,
a zsákmányt az árnyékba húzva.
Az rángatózik hevesen, s rémülten retteg,
kapaszkodik a maradék életösztönébe,
és tudja, hogy jártak így ezrek.
Levegőhöz jutva felcsillan egy kis remény,
ám az életben maradáshoz több kell.
Vajon túl fogja élni szegény?
Beborult az ég és vihar készül,
a vihartól mindenki megrémül.
Ömleni kezd a szennynek árja,
mely az embert a lakásba zárja.
Bezárja és onnan kijönni nehéz,
s bizony félelmetes ez az egész.
Eldugulnak a legjobb csatornák,
melyek eme áradatot lehordnák.
A sötét folyam elzárja a világot
és elmossa valamennyi virágot.
Mocskot, s piszkot hagy hátra,
megváltozik a környék már ma.
Beborult az ég, s még villámlik,
a pocsolyák tükrében csillámlik.
Mire a Nap újra kisüt már késő,
a pusztítás miatt alig marad élő.
