Saját alkotásaim
Mézes mérgekkel próbálják elaltatni a hangyákat,
hiszen azok szeretik az édes, finom ételeket,
és ilyetén nem kell felállítani csapdákat.
Eme mérgek lassan, fokozatosan fejtik ki a hatást,
s emiatt nem tűnik fel a szorgos rovaroknak,
milyen ravasz módon kapják a csapást.
Mézes mérgekkel próbálják elősegíteni a végzetet,
mivel mindenképp el akarják érni a céljukat,
kiirtani ezeket a szorgos és apró lényeket.
Nem csupán fegyverekkel ölnek, más módok is vannak,
irányított időjárás és hőség, amely a termést kiégeti,
s egyre több teher, amiket az emberekre raknak.
Hazugságok, amelyekkel mérgezik az elmét és az életet,
mikkel gyűlöletet szítanak, egymás ellen fordítanak,
s melyekkel eltitkolják az igazságot, a lényeget.
Mérgek, miket be akarnak adni erőszakkal, bármi áron,
és amikkel alaposan megritkíthatják az emberiséget,
s a maradékot úgy tartják, mint a kutyát láncon.
Nem csupán fegyverekkel ölnek, az értelmet is megölik,
hisz az a sötét erők számára túlontúl veszélyes lehet,
és éppen ezért, már a kisgyermekkorban kiölik.
Hogyan lehet kiirtani egy növényt a saját területéről,
s hogyan lehet elhervasztani, vagy kirothasztani,
és hogy lehet kitépni, a saját területéből?
Úgy, hogy meg kell fosztani a víztől, s ami csak élteti,
le kell permetezni gyilkos és hatékony mérgekkel,
hiszen úgysem tudja önmagát megvédeni.
Le kell kaszálni az ivadékait, az új hajtásait, a sarjait,
rá kell taposni, amikor kezd ismét magához térni,
s ráküldeni a nyomoknak szennyes magvait.
Amennyiben mindez sikertelen lenne, ott van a sarló,
az bizony levágja a növényt egészen a föld színéig,
s nem marad más utána, csupán a kopár tarló.
Hogyan lehet kiirtani egy növényt, s mi lenne a célja,
annyira kellene a területe, mely eddig az övé volt,
és amelyen eddig sem volt más, csak préda?
Meddig tűri még a nép, hogy hazudjanak neki,
és kizsákmányolják, a létét is elpusztítva,
mert abban a hatalom az örömét leli?
Meddig viseli el a megtiprást, a jogai elvételét,
a félelemben tartást, s szabadsága eltörlését,
tagadva a gonosz létezésének elméletét?
Miként hagyhatja, hogy kiirtsák eme világból,
s elvegyék a családját, rokonait, barátait,
és ne gondolkozhasson a világról?
Hogyan viselheti el, hogy állatokként kezeljék,
és a szeretett gyermekeikkel egyetemben,
végül mindőjüket a vágóhídra tereljék?
Meddig tűri még a nép, hogy semmibe vegyék,
s megkérdezése nélkül, levegőnek nézve,
vele ezt a sok mocskot megtegyék?
Érdemes ezen a világon élni? Érdemes küzdeni?
Miért gyűlölnek minket annyira a gonoszok,
és miért akarnak a pokolra küldeni?
Miért törnek az életünkre különféle aljas módon,
milyen okból kifolyólag mérgeznek naponta,
s miért tiltják, hogy az igazság szóljon?
Miféle elképzelés szülte azt, hogy vesznünk kell,
és miért nem élhetünk békében, mint régen,
a lelkünk nyugalmat így miért nem lel?
Hogyan engedhetjük azt, hogy kiirtsanak végleg,
s miképpen tűrjük a családtagjaink halálát,
ennyire semmirevalók lettünk, tényleg?
Miképpen hathat reánk az irtózatos félelem árja,
hogyan retteghetünk ennyire a sötétségtől,
s marad valaki, aki mindezt nem bánja?
Miképpen fordíthattak egymás ellen bennünket,
miféle ármány által lettünk bábok és szolgák,
s miképpen irányíthatják minden tettünket?
Hogyan tagadhatja meg egy szülő a gyermekét,
s adhatja át ezeknek a hitvány gyilkosoknak,
ezzel is segítve a kipusztításunk kezdetét?
Érdemes ezen a világon élni? Ennyik volnánk?
Ahelyett, hogy a sötétség erőit legyőznénk,
s a hamvaikat a tengerbe szórnánk?
A kiirtás kapujában állnak már a nagy tömegek,
rettegve, félelemmel átitatva és behódolva,
közöttük nők, férfiak, fiatalok, s öregek.
Homályos tudattal, gyáván és bénultan néznek,
legtöbbjük már gondolkodásra is képtelen,
s valamennyien a láthatatlantól félnek.
Félnek, mert elhiszik az aljas hazugságok sorát,
s agymosott zombiként engedelmeskednek,
nem mérlegelve mindennek a valós okát.
E viselkedésükkel a hóhérok kezére játszanak,
holott, ha elkezdenék használni az eszüket,
az élni akarásuknak adnának szárnyakat.
Egymással összefogva lerombolhatnák a tervet,
és visszakaphatnák az egykori jogaikat is,
ám tétlenül a lelkeik békére nem lelnek.
A kiirtás kapujában elhalnak az egykori fények,
és a felírat fennen hirdeti a belépők számára,
ti ostobák vagytok, s nem emberi lények.
Hogy tud úgy élni bárki, hogy elárulja népét,
és odadobja mások családját a kiirtásnak,
s a haláluk által gyarapítja pénzét?
A pénzét, mely milliók ártatlan vérétől ragad,
melyen nyomot hagyott idősebb és fiatal,
és amely a gyilkosok kezéhez tapad.
A hatalomért, s pozíciókért feláldozott lelkek,
nem fognak megbocsátani a bűnösöknek,
és azok feloldozást sohasem nyernek.
Nem mintha ez zavarná a gonoszok szolgáit,
hiszen éjsötét lelkük mérhetetlenül üres,
s vastag bőr fedi valamennyiük orcáit.
Hazudnak éjjel és nappal, letagadják az eget,
becsmérlik az igazat szólókat és a jókat,
a halállistán szerepel felnőtt, s gyerek.
Hogy tud úgy élni e lelketlen szörnyek hada,
nem sajnálva senkit és semmit, sohasem,
és mikor csap le rájuk már a kasza?
A csökönyös alma még az ágon függ mindig,
s nem akarja azt elengedni sehogyan sem,
körötte az elpusztított fák tömege izzik.
Szanaszét heverve a fája rokonai, a testvérei,
mindet kiirtották a kert gonosz birtokosai,
és semmi nem tudta őket megvédeni.
Egész évben szórták rájuk a gyilkos permetet,
azzal az ürüggyel, hogy megvédik a fákat,
s azok nem mérték fel jól a helyzetet.
Túl gyorsan nőttek, s terebélyesedtek nagyon,
a föld urainak már elege lett a termésből,
nem kell ennyi, döntöttek egy napon.
Ideje leszedni mit lehet, hisz az övék az mind,
más élőlény ne reméljen részesedést belőle,
és a fák pedig hadd égjenek ott, kint.
A csökönyös alma nem esett le, s mosolygott,
nem vette észre, hogy az éltető fája kidőlt,
holott akkor már rá is füst gomolygott.
A gonosz sosem alszik, csak halottnak tetteti magát,
s közben sunyin és alattomosan vár a sötétben,
remélve, örökre ellátja az emberiség baját.
Folyvást imitálja, hogy jó, ám hazudik éjjel, nappal,
megtéveszt, összeugraszt, egymás ellen fordít,
és befogja az igazság száját a maszkkal.
Megzsarol, folyamatosan fenyeget, gyűlöletre uszít,
az agyakat mossa a nap valamennyi percében,
s igen erőteljesen, naphosszat csak butít.
A gonosz sosem alszik, s nem nyugszik míg létezik,
kizsákmányol, eltapos és végleg megsemmisít,
ha a fény serege kicsit is késve érkezik.
A fű eltiprása különféle módokon egyfolytában folyik,
sima gyomirtás címén, eltaposás cipőtalpak által,
és a kiirtás okainak a sora el nem fogyik.
Valaha, egykoron, gyönyörű zöld fűszálakból állt a rét,
mindenfelé madarak, méhek és bogarak éltek rajta,
és nyugalmas, igen békés, boldog volt a lét.
Manapság vegyszerrel, mérgekkel szennyezik a mezőt,
amely rozsdabarnává válik és véglegesen elpusztul,
amennyiben a fűszálak nem mutatnak erőt.
A levegőből is szórják a gyilkos mérget szinte naponta,
és az leereszkedik a még életben maradott füvekre,
azokra, amelyek még nincsenek eltaposva.
A fű eltiprása nagyon sikeres, de remény mégis marad,
a legjobb, a legszívósabb fűszálak kitartása esetén,
s közös erejük révén, majd új zöld mező fakad.
