Saját alkotásaim
Egy férfi ül a padon, s mereng magában,
nézi a parkban daloló kis madarakat,
a Nap pihenni készül a határban.
Visszaidézi a múltat, közben a fákat nézi,
a lelki szemei előtt látja a szeretteit,
odafentről figyelik őt, hiszi, s érzi.
Tudja, hozzá is bekopog majd az alkony,
egy angyal képében gyengéden átöleli,
és hívja, a végtelenbe vele tartson.
Egy férfi ül a padon, nem sír, nem nevet,
s már látja is közeledni azt az angyalt,
az órájára néz, itt az idő, mehet.
Egy szép őszi napon bandukol egy férfi,
már jó ideje baktat az erdő fái között,
és e helyen magát nagyon jól érzi.
Miközben halad, felsejlenek az emlékei,
amióta egyedül van, sokkal többször,
rég eltávoztak a szülei, s a testvérei.
Elfeledett érzések járják át újra a lelkét,
és a szíve mélyéről a felszínre törnek,
mialatt ő nyögi az életnek a terhét.
Újra életre kelnek az ifjúkora szerelmei,
mindaz a szépség, amire vágyakozott,
és nem képes mindezeket felejteni.
Ahogyan az egykori szebb napokat sem,
s az unokái vidám, pajkos kacagását,
értük volt sokszor fáradtan is fenn.
Annak idején fürge volt, sportolt sokat,
szeretet a kertjében tevékenykedni,
mára azonban elment az a fogat.
Újabban mindene fáj, ám nem adja fel,
a lelke fiatal maradt és küzd tovább,
reméli, egyszer valódi békére lel.
Egy szép őszi napon a Nap is búcsút int,
és bearanyozza majd az utolsó perceit,
de addig is ki fog jönni ide megint.
Egy férfi sétál este az utcán, s igen nagy a csend,
rajta kívül más nem tapos az őszi faleveleken,
újabban már a rettegés a megszokott rend.
Kevés ablakból szűrődik ki fény, a többi az sötét,
az emberek rettentő módon félnek mindentől,
és sokuk már sötétben issza meg a sörét.
Több helyen csecsemősírás hallik, s igen élesen,
a babák is megérzik, hogy a szüleik aggódnak,
ennek ellenére nem maradhatnak éhesen.
Ahogy lopja a távot, több helyen kutyák ugatják,
dühödten, s vicsorogva ugranak a kerítésnek,
zavarva ezzel a környék éjjeli nyugalmát.
Azon mereng, hogy hogyan is jutottunk el idáig,
hogyan hagyhatják az emberek mindezeket,
s tudja, ezt nem lehet már bírni sokáig.
Hihetetlen, hogy az értelem csúfos szintre jutott,
és elfeledte az elődök jó, hasznos tanításait,
s ilyetén az egykori fény a mélybe bukott.
Manapság igen gonosz erők pusztítják a világot,
könyörtelenül eltipornak mindenféle életet,
s egyre többek sírját borítják a virágok.
Egy férfi sétál este, csendben, s halkan lépkedve,
zűrzavarral a szívében aggódik a szeretteiért,
a sorsban, s a reményben nagyon kétkedve.
