Címke: ember

Az utolsó séta

Ropog a talpam alatt a szép őszi avar,
már nem tudok jól menni, mint tavaly.
Mégis kijöttem ide, a természet ölébe.
Ni csak egy szép virág! Hajlok fölébe.

Valaha, hogy e csodát megszagoljam,
bizony fekvőtámaszra is képes voltam,
mikor az állatoknak az ételt hordtam.
Az ősz színei pompázatosak a fákon,
amoda apró mókus szaladgál az ágon.

Lassan haladok, fáj minden csontom.
Bárcsak ez lehetne az összes gondom!
Az élet kemény volt, kudarcokkal tele,
elég lett volna abból, kimondva, a fele.

Szeretteim rég nem élnek, Én vagyok
rokonaim közül a legutolsó a sorban,
hol van már, mikor jó erőben voltam?
Sok mindent szerettem, még több az,
amit sajnos meg soha nem tehettem.

Végre ideértem, itt van az erdő széle,
s láthatom újfent a lenyugvó Napot.
Nocsak! Sok kis madár etetőt kapott.
Barátaim! Sajnállak elhagyni titeket,
bár megoszthatnám az életem veletek!

Csodás az időjárás, káprázatos e táj,
engem sajnálatos, már senki nem vár.
Mi ez az érzés? Erősen szorít a szívem,
s a két lábam nem akar elvinni innen.

Ebben a pillanatban megálltak az erdő
állatai, s szomorúan nézték az embert,
aki küzdelmes életében ezen a világon,
igazi pihentető nyugalmat sohasem lelt.

hope, nature, forest

Forróság

Lesújt a Forróság újra és újra,

kitikkaszt, kiszáraszt mit tud,

nem érdekli az élővilág búja,

mindenképpen a céljához jut,

 

Az emberi gonosz segíti ebben,

elég régóta kísérleteznek rajta,

titkáról a fátyol fel nem lebben,

ő pedig nem az a feladom fajta.

 

Egy bolygót is tönkre tud tenni,

felperzselheti az élet maradékát,

nemigen kíván kegyesnek lenni,

viselje a világ gyilkos hozadékát.

 

Lehervasztja a mosolyt az arcról,

izzadtság áztatja át a fáradt testet,

nem mondhat le a pusztító sarcról,

hisz ő maga hitvány, aljas, feslett.

 

Megfékezni lassacskán lehetetlen,

s tébolyodott őrjöngése kegyetlen,

szenvedés okozásában verhetetlen,

hiszen még a halálban is veretlen.

vibrant, color, sunrise

Maszkos Hazugság

Az ősidők elején, vulkánok lábánál,

megszületett a Hazugság a sötétben,

akkortájt még nem volt jobb nálánál,

vihar idején érezte magát fölényben.

 

Fölényben az összes élővel szemben,

valamennyivel, mi csak létezni mert,

éjjel és nappal is fürdött a szennyben,

tetteiben mindenkor nagy örömre lelt.

 

Az idő múltával rohamosan fejlődött,

egyre magabiztosabban rótta az útját,

bizonytalanságban biz nem vergődött,

még nem fedezte fel igazán a múltját.

 

Járta a világot, megismerte az embert,

csetlését, vergődését, kínjainak sorát,

manipulálhatóbb fajra ennél nem lelt,

időnként megállt, lemosni az út porát.

 

Egyszer csak útjába került az Igazság,

ellenszenvesnek találta az első perctől,

sejtette, ezután nem lesz sok vigasság,

azonban nem óhajtott eltérni a tervtől.

 

A tervtől, amelyet annyira dédelgetett,

istenként uralkodni, hiszen az neki jár,

önmaga hatalmában nem kételkedett,

az Igazság léte viszont a számára fáj.

 

Folyamatosan küzdöttek egymás ellen,

fegyverszünet igencsak ritkán adódott,

nem tűrte, hogy ellenfele fogást leljen,

vereség esetén fájón nagyot csalódott.

 

Manapság rendkívül megnőtt az ereje,

fontos támogatókat gyűjtött maga köré,

sokakat agymosottá tett gyilkos deleje,

rohammenetben került mindenki fölé.

 

Az Igazsággal kiélesedett harcot vívott,

alantas módszerei révén fölénybe került,

önnön pusztító erejében igencsak bízott,

a bánatok, gyötrelmek tengerébe merült.

 

Maszkot kényszerített az összes szájra,

sunyin röhögve nézte az ostoba nyájat,

tetteit soha, semmikor meg nem bánja,

az Igazság a visszavágásra sokat várhat.

people, wearing, the masks

Vajon számít?

Köd fátyolán át látszik a múlt,

a történések folyamata és sora,

visszatekintve már nem is rút,

azonban nem jöhet vissza soha.



Lehet hinni azt, hogy más lesz,

bízni abban mi csak lehetetlen,

az egyén gyakorta rosszat tesz,

sokszor érzi is, hogy tehetetlen.



Sajna mégsem képes változtatni,

hiszen Ő a legjobb, Ő az ember,

könnyebb másokat kárhoztatni,

vívódásában nyugalmat nem lel.



S nem is fog, amíg be nem látja,

ugyanoly sebezhető, mint bárki,

álmában az egyre jobbat várja,

közben nem szereti a véget látni.



Az pedig eljön akarja, vagy sem,

senki nem tud elfutni a sorsa elöl,

lehet legalul, vagy magasan fenn,

vajon számít, ki mit gondol efelől?

dawn trees through the fog, winter, tree
Kiss Gyula versei
Powered by  GDPR Cookie Compliance
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.