Saját alkotásaim
Egy férfi ül a padon, s mereng magában,
nézi a parkban daloló kis madarakat,
a Nap pihenni készül a határban.
Visszaidézi a múltat, közben a fákat nézi,
a lelki szemei előtt látja a szeretteit,
odafentről figyelik őt, hiszi, s érzi.
Tudja, hozzá is bekopog majd az alkony,
egy angyal képében gyengéden átöleli,
és hívja, a végtelenbe vele tartson.
Egy férfi ül a padon, nem sír, nem nevet,
s már látja is közeledni azt az angyalt,
az órájára néz, itt az idő, mehet.
Az út vége felé bizony elgondolkozik az ember,
s előtörnek a hajdani fénykora emlékei,
miken elmélázik könnyes szemmel.
Eszébe jutnak az egykori cselekedetei és tettei,
a vágyai, az álmai, az elképzelései, óhajai,
amiket a szívében el tudott rejteni.
Az út vége felé rájön a hibáira és a tévedéseire,
s miközben látni véli a szeretteinek arcát,
fájdalmasan gondol a nehézségeire.
Már várnak rám odaát, az elődeim, s a családom,
a rokonaim, a szeretteim és a barátaim,
akik túljutottak egykor a halálon.
Lelki szemeim előtt régi idők emlékei peregnek,
rengeteg szép pillanat és oly sok történet,
s most is érzem, hogy szeretnek.
Mint egy film több ezer, vágatlan, igazi kockája,
és az események felgyorsított verziója,
úgy alakul az életem utolsó formája.
Már várnak rám odaát, nyújtják a kezeiket felém,
biztatnak, hogy semmitől, soha ne féljek,
s utam előtt bátorságot öntenek belém.
