Saját alkotásaim
Az állatok igyekeznek megvédeni a kis vackukat,
a fészküket, a kotorékukat és a területüket,
emiatt harcolnak, hallatva a hangjukat.
Óvják a kicsinyeiket, ápolják és gondozzák őket,
etetik, még ha önmaguknak nem is jut elég,
kiteszik a szívük, de nem mindig győznek.
Az állatok igyekeznek megvédeni önmaguk létét,
küzdenek kitartóan, nem úgy az emberek,
akik gyáván várják a létezésük végét.
Míg az emberek háborúznak, a természet szépül,
újfent felvette a pompázatos zöld ruháját,
és ez a szépség soha el nem évül.
Mindenfelé virágok nyílnak, madarak éneke szól,
sorban bújnak ki a tojásokból a fiókáik,
s a családjuk együtt érzi magát jól.
Valamennyi állatfaj éli az életét és teszi a dolgát,
élelmet keresnek, nevelik az utódaikat,
s figyelemmel kísérik azok sorsát.
Míg az emberek háborúznak, a természet kitart,
nem foglalkozik mással, csakis az élettel,
hisz túlélt már oly sok véres zivatart.
Csivitelve gyülekeznek a fecskék, készülnek az útra,
érzik, hogy hamarosan megérkezik az ősz,
s indulniuk kell, a szívük ezt súgja.
Tavasszal visszatértek igazi honukba, kis hazánkba,
építettek új fészkeket, csinosítgatták a régit,
és szorgoskodtak, rovarokra vadászva.
Mikor eljött az idő, megkezdték a költési időszakot,
nagy igyekezettel nevelték kicsiny fiókáikat,
s erre kihasználtak minden pillanatot.
A fiatalok gyarapodtak szépen, öröm volt látni őket,
egy hónap múltán már képesek voltak repülni,
hiszen addigra, felnőtt méretűre nőttek.
Az első sikeres költést követően, jöhetett a második,
és megfelelő időjárási körülmények között,
a szülők meg sem álltak háromig.
Csivitelve gyülekeznek a fecskék, gyűjtögetik az erőt,
közös repüléseket tartanak és táplálkoznak,
mielőtt elhagynának erdőt, s mezőt.
Minden állat védelmezi a saját otthonát, ha kell, a halálig,
a területük és az utódaik védelmében harcolnak,
s elmennek szükség szerint, a végső határig.
Sokszor meghalnak eme küzdelmeik során, ez a végzetük,
mégsem adják fel, kitartanak, amíg erővel bírják,
s erről szól minden napjuk, minden éjjelük.
Minden állat védelmezi a saját otthonát, bezzeg az ember,
azt nem érdekli a saját utódja sem, csak fejet hajt,
és csodálkozik, hogy megbocsátást nem lel.
Vajon milyen emléket hagyunk hátra magunk után,
olyat, amelyik méltán tiszteletet érdemel mindig,
netán olyat, ami szégyen, s egy nulla csupán?
Megőrizheti bizton tetteinket a történelem folyama,
vagy épp ellenkezőleg, undorral fordul el a Nap is,
s eltüntet minket a galaxisok végtelen moraja?
Mindez rajtunk múlik, vagy talán mások is hibásak,
meglehet, hogy túl gyávák és a gyengék vagyunk,
és a végtelennek a kapuján is simán kivágnak?
Hogyan nézhetünk a gyermekek, s utódok szemébe,
ha harc nélkül feladjuk a jogainkat és a jövőjüket,
s mindezekért csakis a halált kapjuk cserébe?
Vajon milyen emléket hagyunk, ami reményt adhat,
s ami meg tudja mutatni, mik a lehetőségek eztán,
és milyen lesz az a világ, amit örökül kapnak?
Ha visszatérnének elhunyt szeretteink e világra,
megrökönyödve néznének mindenfelé körbe,
s inkább visszafeküdnének a sírba, de hiába.
A visszaút lehetősége örökre bezáródna előttük,
itt ragadnának a gondok, s a bajok közepette,
ám maradna egy nem szokványos előnyük.
Őket bizony nem tudnák elpusztítani újra, ismét,
nem hatna rájuk semmiféle praktika, s méreg,
bár nem tetszene nekik ez az újfajta ittlét.
Szomorúan látnák, mit is tesznek az emberekkel,
és miképpen tartják félelemben az utódaikat,
s manipulálnak zsarolással, fegyverekkel.
Ha visszatérnének, elhoznák az igazság lángját,
halhatatlanként harcolnának, velünk karöltve,
amíg a bűnösökből nem raknának máglyát.
