Saját alkotásaim
Az állatok igyekeznek megvédeni a kis vackukat,
a fészküket, a kotorékukat és a területüket,
emiatt harcolnak, hallatva a hangjukat.
Óvják a kicsinyeiket, ápolják és gondozzák őket,
etetik, még ha önmaguknak nem is jut elég,
kiteszik a szívük, de nem mindig győznek.
Az állatok igyekeznek megvédeni önmaguk létét,
küzdenek kitartóan, nem úgy az emberek,
akik gyáván várják a létezésük végét.
A kiszórt madáreleség odavonzza a sok madárkát,
azok jönnek egyik a másik után, igen éhesen,
és a falatozáshoz nem kötnek szakállkát.
Ízlik nekik a sok finom apró mag, a köles, a búza,
csipegetik is szorgosan, szinte versenyeznek,
és egy ideig mindőjüknek elszáll a búja.
A kiszórt madáreleség sokat segít a kis éhezőkön,
teli beggyel jobban el tudják viselni a hideget,
amíg nem lehetnek újra a zöld mezőkön.
Felharsant a kakasszó, a Nap mosolyogva ébredt,
kitörölte a szeméből a csodás éjjeli álmokat,
s útjára indult, amelyen el sosem tévedt.
Közben összegyűltek az udvaron a háztáji állatok,
mind a tyúkok, kacsák, libák, disznók, birkák,
a kecskék, a tehenek, köszöntve az új napot.
Hamarosan érkezett a reggelijük, az illatos széna,
a kukorica, a búza, a saláta, a tápláló moslék,
a lucerna, a friss fű, s újdonságnak a cékla.
Miután jóllaktak, a gazdájuk vidáman nézte őket,
elégedett volt a jószágaival, szépen fejlődtek,
és az elmúlt hónapban igen sokat nőttek.
Felharsant a kakasszó, mint minden áldott reggel,
a kakas büszkén hirdette a szemétdomb tetején,
amíg ő itt van, addig nem fog kelleni vekker.
Fenik a kést a mészárosok, a kötényük véres,
a balta már jól élezett, a fenőacél ragyog,
s a vérszomjuk soha nem lesz véges.
Az akolban a rémült nyáj és a fejük lehajtva,
félelmükben egymásra sem mernek nézni,
nagyon rég nem voltak így becsapva.
Éveken át etették őket mindenféle szeméttel,
s amíg hallgatták a megtévesztő szavakat,
tele voltak a dús rétről szóló reménnyel.
Eljött az idő, amikor az álom rémálomra vált,
s a juhok népe csak most kezd ébredezni,
amikor látja, a vágóhíd kapuja kitárt.
Fenik a kést, s a levágás ideje kezdetét veszi,
egyiküket a másikuk után ölik le gyorsan,
és kiömlő vérük a zöld mezőt ellepi.
A kacsák tavánál mindennap a beetetés folyik,
biz tömik is magukba a bedobált táplálékot,
és néha kapnak a táphoz egy kis csokit.
Ámbár az éppenséggel nem a begyeikbe való,
azonban hozzászoktak ehhez a műkajához,
s alig várják, hogy arra járjon egy hajó.
A hajóról sötét ruhás alakok lapátolják a tápot,
és a tenyerüket dörzsölve röhögnek rajtuk,
s kihasználják a sok szelíd kacsa álmot.
A rucanép pedig sajnos belefúl ebbe a csaliba,
és miután degeszre tömték már begyeiket,
megindul majd alattuk a pusztító lavina.
A kacsák tavánál kezdődik a levadászás ideje,
és a hiszékeny madarak nem fogják fel ezt,
mire menekülnének, lesújt a halál hidege.
