Akit elvakít a gyűlölet, s csak a rosszat látja,
az feláldozza a jövőt, csak járhasson a szája.
A baj az, hogy mindenki máséval is azt teszi,
mert a biztonságot, az élhető életet megveti.
Akit elvakít a gyűlölet
Címke: pusztítás
Ha a sötétség győz
Ha a sötétség győz, a fény örök rabságba kerül,
és láncon fog tengődni az idők végezetéig,
minden, ami jó volt, a mocsárba merül.
Ott leli végzetét a valóság, a szeretet, a remény,
az emberség, a becsület, a tisztelet, a lélek,
és a szerelem is ott végzi majd szegény.
Oda süllyed az értelem, a jóság, meg a szépség,
és velük az összetartás, a segítőszándék is,
mindent elnyelhet a feneketlen mélység.
Ha a sötétség győz, távozik a megszokott világ,
örömében nevetgél és tivornyázik a gonosz,
a butaság földjén pedig nem nyílik virág.
Aki szemétből építi
Aki szemétből építi fel önmaga várát,
és az a vár hamar maga alá temeti,
sírva, keserűen húzza el a száját.
Aki szemétből építi másoknak a jövőt,
a sajátját viszont pénzből, s aranyból,
tömegével lesznek a miatta nyögők.
Aki szemétből építi a követői táborát,
és azok hőbörögnek, törnek, zúznak,
hátra is hagyja a véres lábnyomát.
Aki szemétből építi a vágyait, s terveit,
a reménytől is megfoszt mindenkit,
az másokra hárítja a világ terheit.
Aki szemétből építi a mindennapokat,
és eközben dicsőítteti már a létét is,
pusztulásra ítél kicsiket, nagyokat.
Az üres fejekbe
Az üres fejekbe kedves lakók költöztek,
mind helyezkedtek és versenyeztek,
tolakodtak, furakodtak, lökdöstek.
Ezek a lakók a gőg, a harag, s az uszítás,
a gyűlölet, a dühöngés, a hiszékenység,
a butaság, az ordítás és a pusztítás.
Mindőjük a legjobb akart lenni, az első,
látszott, a küzdelem igen nehéz lesz,
hisz a tudat ehhez nem volt kellő.
A tudat amúgy is akadály, szükségtelen,
egyszerű befolyásolni, meg elaltatni,
a vele való összhang reménytelen.
Így álltak rajthoz, lelkesülten, dühösen,
fej-fej mellett haladtak a legtöbbször,
és sokszor erőlködtek görcsösen.
Végül nem jutottak el a célba, elbuktak,
a lelkesedésük elszállt, s megrogytak,
az erejük és a tehetségük elfogytak.
Az üres fejekbe már nem fért be a jóság,
a szeretet, az értelem, meg a becsület,
az igazság nem megvehető jószág.
Kemény időket élünk
Kemény időket élünk, s rosszabbak jönnek,
miközben a világ tűzben ég, vérben úszik,
millióknak a szemébe szöknek könnyek.
Nem pihennek a történéseket irányító erők,
és bármit megtesznek a céljaik eléréséért,
hisz tudják, végül is ők lesznek a nyerők.
Rakéták és lövedékek szállnak a céljaik felé,
végzetesen beszennyezve földet, s levegőt,
az emberiség már nem sok jónak néz elé.
Folyamatos a hitegetés, hazudozás, félelem,
a rettegtetés, az elbutítás, a javak elvétele,
s mindezt az átlagember tűrni kénytelen.
Kénytelen, hiszen kiállni magáért képtelen,
és hiába húzza meg magát, hiába is remél,
a közelgő sötét jövője nem lesz vértelen.
Kemény időket élünk, amíg nem ébredünk,
és ha nem fogunk végre össze magunkért,
egy csettintésre megszűnhet az életünk.
Mennyit ér az a nép
Mennyit ér az a nép, mely összefogni képtelen,
amely önmagát pusztítja, s belülről rohad,
melynek a sorsa sosem volt vértelen?
Amely fejet hajt idegen uralom előtt bármikor,
amelyet nem a hazaszeretet, a szív vezérel,
és amelyik folyamatosan csak pánikol?
Amelyik véres pénzért behódol, árulóvá válva,
és megtagadja a gyökereit, a dicső múltját,
s amelyiket könnyen taposnak a sárba?
Amelyiknek már szégyen az egykori nagysága,
amely kicsi akar lenni, csak, hogy élhessen,
s melyiket torzzá tesz a gyűlölet vaksága?
Amelyik ahelyett, hogy példát venne elődeitől,
és fennen hirdetné az 1848.-49. ragyogását,
csak részesülni akar árulása előnyeiből?
Melynek nem a haza a fontos, nem a becsület,
nem Petőfi, Kossuth, és nem a szabadsága,
melynek a saját földje csupán terület?
Melynek egy része uszít, hergel, a másik ellen,
és megtesz bármit a félelem fenntartásáért,
s amelyikből kihalóban a harci szellem?
Mennyit ér az a nép, amely nem küzd magáért,
amely tétlenül nézi, hogy a porig lealázzák,
s nem áll össze egy nemzetté, a javáért?
A hergelés nem vezet
A hergelés nem vezet jóra, vagy szépre,
a düh, a harag, csak pusztítani tud,
és mindez igen veszélyes a létre.
A felhergeltek magukat okosnak hiszik,
s tömegbe verődve bátornak tűnnek,
közben a gyűlölet zászlaját viszik.
A felhergeltek az igazat mind tagadják,
s tombolva bizonygatják az erejüket,
mások vesztét, pusztulását akarják.
A hergelés nem vezet el a békességhez,
s az indulatokat szabadjára engedve,
csak hozzájárul sokak félelméhez.
A Föld és az utolsó ember
A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,
eldiskurálnak az együtt töltött időről,
s ezután béke lesz, reménykednek.
Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,
nem tagadja le a Föld jogos panaszait,
és nem is vár a bűneiért bókokat.
Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,
túl sok rosszat követett el a Föld ellen,
és ezért nem is lett a jövője fényes.
Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,
kipusztította a növény és állatvilágot,
és hazugságokba burkolta a szavait.
Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,
önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,
s amerre járt, sok halált osztogatott.
Mostanra már csak egy maradt közülük,
lejárt az idejük, ide juttatták magukat,
a végtelen többé nem hall felőlük.
A Föld és az utolsó ember kezet fognak,
s hosszasan néznek egymás szemébe,
az ember percei vészesen fogynak.
Régóta dühöng a vihar
Régóta dühöng a vihar, homokot visz a szél,
szerte hordja a városokba és a falvakba,
s mindenki megszenvedi, aki csak él.
Régóta dühöng a vihar, tébolyultan tombol,
a homok belekerül az emberek szemébe,
s így nem látják, mi mindent lerombol.
A tél hidege idején
A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,
a magas hegyek között lévő völgyben,
s így újra retteghettek a szarvasok.
Ezek a toportyánférgek ugyanazt vonyítják,
hosszú évek óta hallatják a hangjukat,
s a vidék lakói a veszélyt gyanítják.
A falvakban, a tanyákon, oly sokféle állat él,
birkák, kecskék, disznók, meg marhák,
s mindegyikük ettől a falkától fél.
Van is rá okuk, hisz az ordasok igen éhesek,
és nem kegyelmeznek, mohón falnak,
a fogaik nagyon sokszor véresek.
A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,
s a völgyben hagyott pusztításuk után,
mások lettek az esték, a hajnalok.
