pusztítás Archívum - 12 / 14 oldal

Mi a fontosabb

Mi a fontosabb, a saját testünk, s a lelkünk,

vagy bármilyen üdülés, koncert, foci,

ahol sikerül kis örömre lelnünk?

Az, hogy genetikánk érintetlenül maradjon,

s azok maradjunk, akinek születtünk,

vagy az, hogy a terv haladjon?

Hagyjuk a sejtjeink, szöveteink rombolását,

s tétlenül nézzük végig a kísérleteket,

a nem létező erők tombolását?

Állatként örökre bezárva akarunk élni eztán,

állandóan kiszolgáltatva a félelemnek,

s elbukni az életet jelentő deszkán?

Mi számít jobban, a szeretteink, a családunk,

a gyerekek, kicsik, nagyok, s a barátok,

vagy, hogy a hullasorba beálljunk?

Mi a fontosabb, a szabad élet, a normális lét,

vagy az engedelmesség gyáván, ostobán,

miközben az élet, vagy a halál a tét?

Koromsötét jövő

Koromsötét jövő felé tart ez az egész világ,

pusztítás, gyilkolás, háborúk, mérgezés,

s igencsak elmérgesedett viták.

A gonosz sötét ármány leple gyorsan terjed,

megmérgezi a lelkeket, s az élet magját,

minden kegyetlenségre gerjed.

Nyomában csupán a kiválasztott elit marad,

és mindenki mást a túlvilágra küldenek,

az idő kegyetlen gyorsan halad.

Küzdelem nélkül elpusztul a remény esélye,

amely amúgy is zsugorodik félelmében,

s ha vége, rettegés lép a helyére.

Koromsötét jövő felé tart a fénynek az útja,

az út végén nem vár rá, csak pusztulás,

nem marad jelene, sem múltja.

Mosó Marci

Mosó Marci fajtájának a büszkesége volt,

s dicsőítette munkáját minden élő és holt.

Nem létezett semmi, amit ki nem mosott,

ügyessége a konyhájára igen sokat hozott.

Sokszor tették próbára a rokonai, barátai,

és ilyenkor úgy érezte, nincsenek határai.

Abban a hitben élt, lehetetlent nem ismer,

bár néha úgy tűnt, itt valami nem stimmel.

Egy napon teherautók érkeztek a házához,

s fekete medvék ládákat raktak a lábához.

Közölték, szükségük van némi segítségre,

s megfelelő juttatásért mindezt megígérte.

Miután elmentek, leemelte a ládák fedelét,

és örömében máris dörzsölgette a tenyerét.

Ekkora kihívással örökre gazdaggá válhat,

s lecserélheti kastélyra a régi jó öreg házat.

A ládákban értelmes agyak halmazát látta,

s kimosásukat biz nagy izgalommal várta.

Holott tudta, a fajtársai maradványai ezek,

melyeken virítottak a butítás okozta sebek.

Megkezdte a mosást és subickolt rendesen,

s mosolyogni kezdett, sunyin és csendesen.

Nem maradt riválisa, a legjobb cím az övé,

ezután ostobákat, s butákat vesz maga köré.

Mosó Marci beképzeltté, s pökhendivé vált,

kapzsi lett, önző, gőgös, s a fellegekben járt.

Az életben maradt mosók elkapták egy este,

és másnap pirkadatra egy fán függött a teste.

Sötét felhők

Sötét felhők gyűlnek, s készül a vihar,

a pusztítás folyamata már zajlik,

és a vég is itt lesz hamar.

Esőként zúdítják alá gyilkos terhüket,

megmérgezik a mezőt, s a rétet,

a világra öntve nedvüket.

A nedvük éget, pusztít, s mindent kiöl,

elsárgul a fű, kihalnak a virágok,

s ezek után a végzet kitör.

Sötét felhők áztatják az egész bolygót,

sajna nem állnak meg ennyinél,

nem hagynak, csak torzót.

A gyilkosok tánca

A gyilkosok tánca zajlik a sötétben,

ördögi, sátáni árnyékok a tűz körül,

kezükben vasvilla, s biza vigadnak,

Lucifer a főnökük a tetteiknek örül.

Ki is érdemelték az elismerést tőle,

hisz végrehajtják a véres parancsát,

leigázzák a népeket, az embereket,

nehogy kiváltsák fenséges haragját.

Mérget juttatnak valamennyi sejtbe,

elhallgattatják az igazat, az értelmet,

chipet, nanorobotot oltanak a testbe,

állandóan tovább növelik a félelmet.

Röghöz kötik majd a létet önmagát,

s a levegővételhez is engedély kell,

megszűnik a készpénz, a hitel az úr,

biza nyugalmat eztán senki nem lel.

Szétrombolják a szerető családokat,

s a gyermekeket kezdettől szedálják,

korlátozzák az értelmi fejlődés útját,

s a fejlődés újabb szakaszait lezárják.

A magántulajdon csakis nekik járhat,

más örüljön, ha kutya, s szolga lehet

és kiket élve hagynak saját érdekből,

engedelmeskedik, mást nem is tehet.

A gyilkosok tánca átcsap a tébolyba,

vérben rángatózva istenítik magukat,

eme őrület addig folyhat büntetlenül,

amíg a fény ledönti a pokoli kapukat.

Ébredj emberiség!

Ébredj emberiség, addig amíg teheted,

a gonosz erők elbánnak hamar teveled!

Ellenállás nélkül folytatják a tervüket,

s régen eladták az ördögnek a lelküket.

Kapzsiságuk, kegyetlenségük határtalan,

ellenük a csendben motyogás hatástalan.

Kegyelemre senki ne számítson általuk,

hisz nekik a népek, leölésre való állatok.

Számukra mindegy milyen nemű, s korú,

ilyen ütemben mindenkire leszáll a ború.

Nem kímélnek sem időset, sem gyereket,

tetszésük szerint forgatják az időkereket.

Mérgekkel, hazug szavakkal gyilkolnak,

rengeteg olyan tudás van, amit titkolnak.

A félelmet fenntartják, s tovább növelik,

aki vitatkozni mer, azt biza megkövezik.

Jogot formálnak a bolygó összes javára,

egyre hallgatnak csak, önmaguk szavára.

Az értelmet véglegesen ki akarják irtani

és a megszólalást is meg kívánják tiltani.

Ébredj emberiség, mielőtt lemegy a Nap,

több lehetőséget, s esélyt senki nem kap!

Amikor az alkonyt a végzet sötétje váltja,

az emberi fajt többé szem soha nem látja.

Homály

Homály terjeszkedik a térben,

sunyin bejárja a világ minden

pontját.

Betekint az összes ablakon, ajtón,

összezavar, felkavar, rád hárítja

a gondját.

Hazug szemfényvesztéssel hitet,

becsap mindennel, mivel lehet,

elámít.

Tagadja a valóságot, félrevezet,

agymosottá tesz, megtéveszt,

elcsábít.

Leépíti a valós tudást, a tényeket,

félrevezet, tagadja önmaga létét,

„varázsol”.

Mivel nem is létezik bármit tehet,

mindenhol beavatkozik, elnémít,

harácsol.

Ki ellene lázad az ellensége lesz,

nem kívánatos elemként elhal,

elpusztul.

A Homály világuralomra vágyik,

bekebelezve az értelmet, a jót,

felbuzdul.

Nem ismer gátat, nem ismer határt,

lerombolja a tervébe nem illőket,

gyilkol,

Saját szervezetét belülről táplálja,

nem osztozkodik és nem enged,

titkol.

Önbizalma határtalan, tébolyult,

biz eltakarná az égről a Napot,

vakít.

Hiszi az övé valamennyi élőlény,

kit szolgaságban tart, s mélybe

taszít.

Nehéz ellene küzdeni, de muszáj,

különben vége az igazi létnek

végleg.

Amennyiben a Fény feladja magát,

az összes álmának beesteledik,

tényleg.

Virágfalva lakói

Virágfalva lakói egykor békében éltek,

változatosan virítottak a dús rét fölött,

mindegyikük boldog volt, s nem féltek,

lágyan hajladozhattak a fűfélék között.

Tulipánok, rózsák, s apró réti virágok,

orgonák, íriszek és jácintok sokasága,

megnyugtatónak látták mind a világot,

valamennyinek megvolt a szobatársa.

Mindőjük örömmel élte meg a napjait,

váltakozva pompáztak népük területén,

szerették fajtársaik kicsinyeit, nagyjait,

s nem esett csorba semelyik becsületén.

Időről időre érte őket a napfény, az eső,

csodásan fejlődtek a természet ölében,

számukra ez a szabadság volt a nyerő,

s népszerűek voltak a rovarok körében.

Ellátták őket sok virágporral, nektárral,

s azok pedig segítették megporzásukat,

nem vetélkedhettek soha becsvággyal,

s Virágfalván meglelték boldogságukat.

Ám az idillnek vége szakadt egy napon,

viharfelhők gyűltek föléjük, s zuhogott,

cipőtalpak taposták népüket, de nagyon,

a talaj alól mérgező kotyvalék zubogott.

Emberi hangok gúnyos vihogása hallott,

s gonosz szavaik kiirtásukról beszéltek,

letépésük meglehetősen gyorsan zajlott,

hisz gyilkosaik csöppet sem henyéltek.

Gyönyörű szirmaikat a sárba taposták,

s ugráltak kis utódaik fejlődő csapatán,

száraikat eltörték, darabokra vagdosták,

növényi vérük folyt ősi földjük talaján.

Virágfalva lakói biza riadtan rettegtek,

látták, hogy kegyetlen végüket akarják,

összefogtak és immáron nem engedtek,

végül aljas eltipróikat végleg elzavarták.

Beborult az ég

Beborult az ég és vihar készül,

a vihartól mindenki megrémül.

Ömleni kezd a szennynek árja,

mely az embert a lakásba zárja.

Bezárja és onnan kijönni nehéz,

s bizony félelmetes ez az egész.

Eldugulnak a legjobb csatornák,

melyek eme áradatot lehordnák.

A sötét folyam elzárja a világot

és elmossa valamennyi virágot.

Mocskot, s piszkot hagy hátra,

megváltozik a környék már ma.

Beborult az ég, s még villámlik,

a pocsolyák tükrében csillámlik.

Mire a Nap újra kisüt már késő,

a pusztítás miatt alig marad élő.

A Halál sötét terve

A Halál sötét terve megvalósulni látszik,

forgatókönyve kíméletlen, s gonosz,

az emberekkel könnyen játszik.

Könnyen, hiszen akadályba nem ütközik,

bármit szabadon megtehet, s hiszi,

az akaratát hű segédei tükrözik.

Segédei bábként szolgálják a gazdájukat,

kapnak érte jutalmat is igen bőven,

s ezért simán eladják hazájukat.

A népüket is gyors pusztulásba taszítják,

hisz számukra ők nem számítanak,

a családokat is szétszakítják.

Vélik, hogy őket a gazdájuk megkíméli,

s védettnek érzik becstelen létüket,

ám bűnük súlya mind elkíséri.

A Halál sötét terve megmérgezi a világot,

igyekszik örökre kiölni a reményt,

a lelkeket, s minden virágot.

Ám dölyfös önhittségében nem néz hátra,

s nem látja az apró Fényt a sötétben,

e csekélység nem hozza lázba.

A Fényt táplálja a tiszta, igaz lelkek ereje,

nemsokára beragyogja majd az eget,

s így elbukik a hitványak serege.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31