Saját alkotásaim
Az álmok nélküli élet nem túlságosan vidám,
inkább szomorúan fájdalmas és keserű,
a lélek is fennakadhat ama szitán.
Az álmok nélküli élet egyfajta korai temetés,
lehajtott fej és boldogság nélküli napok,
sehol sincs az öröm, kacaj, nevetés.
Az embernek elég önmaga terheit cipelni,
a saját fájdalmait és a kínjait elviselni,
nemhogy mindig a máséra figyelni.
Elég eltűrnie a hazugságok erős áradatát,
elviselni a becsapást, a megtévesztést,
s nem kimondani a saját gondolatát.
Elég megküzdenie az állandó félelmeivel,
a bizonytalanságával, a rémálmaival,
és megbirkóznia a saját érzéseivel.
Az embernek elég az a tengernyi mocsok,
amely elárasztja az élete minden percét,
s melytől még a Föld is nehezen forog.
Sokan kergetnek csodás, rózsaszínű álmokat,
sokszor addig, míg leszáll reájuk az alkonyat.
Sokan kergetnek illúziókat és forró vágyakat,
amelyek a lelkükkel olyan gyakran játszanak.
Sokan kergetnek általuk elképzelt jövőképet,
s ezalatt nem látják a Napot, a mindenséget.
Sokan kergetnek soha el nem érhető célokat,
így a számukra nem fog ragyogni a pirkadat.
Amikor valaki hall a rosszról, de még nem érzi,
nevetve legyint egyet, s a halottakat mind kétli.
Miután az mégis bekövetkezik, pánikolni kezd,
és attól fogva az önbizalmából igen sokat veszt.
Amikor valaki hall a rosszról, ám mégis tétlen,
később ne hitegesse magát, hogy ebben vétlen.
Hiába fogja be a két fülét, hunyja be a szemeit,
nem kerülheti el, hogy megkapja önnön sebeit.
Egy jólelkű ember üldögél csendben a padon,
és reméli, hogy minden szebb lesz egy napon.
Mindig kitette a szívét-lelkét ha csak lehetett,
sajnos hiába, ez a világ nem az, amit keresett.
Nem találta meg a fényt a sötétség közepette,
és nem érezte úgy, hogy a remény közeledne.
Azt viszont látta, miként bukik el a jó, a szép,
és miként közeledik vígan, mosolyogva a vég.
Egy jólelkű ember néma harcot vív magában,
szomorúan, elkeseredetten rengeteg bajában.
Fájlalja, amiért az erejéből csak ennyire telik,
ugyanakkor tudja, az igazság örökre elveszik.
Miért tűrik az emberek, hogy kihasználják őket,
s elvegyék a reményeiket, minden álmukat,
kizsákmányolva férfiakat és nőket?
Miért tűrik az emberek a létük veszélyeztetését,
a szabadságuk, s a gondolataik korlátozását,
felhasználva mindőjük gyengeségét?
Miért tűrik az emberek a számtalan hazugságot,
a lelkük elnyomását, az értelmük pusztítását,
és mindazt, ami eltörli az igazságot?
Miért tűrik az emberek a jövőjük tönkretételét,
a folyamatos hamisságot, a kevesek uralmát,
és ama sok gonoszság véghezvitelét?
Nincs csodásabb, mint elveszteni a jövőt,
s közben ünnepelni az aljadék cselszövőt.
Nincs csodásabb, mint eltemetni a békét,
és elfogadni a háborús pusztítások rémét.
Nincs csodásabb, mint elköszönni a jótól,
és eközben lemondani a szeretetről, jóról.
Nincs csodásabb, mint nem gondolkozni,
s értelem hiányában folyvást fontoskodni.
Nincs csodásabb, mint hazugságban élni,
állandóan rettegni, minden percben félni.
Nincs csodásabb, mint feladni magunkat,
és a gyengeségünkkel leplezni a bajunkat.
A távolban jár már a remény, szomorúan baktat,
eközben mereng a régi szép időkön, a múlton,
és mindazon, amit tőle az emberek kaptak.
A távolban jár már a remény, s vele tart az esély,
mindig barátok voltak és a sorsuk is hasonló,
számukra ez a világ csupa sötétség, veszély.
Aki burokban él, nem látja meg a Nap fényét,
ahogyan nem érzi a szellő cirógatását sem,
s így biztonságban hiszi önmaga lényét.
Nem hatja meg senkinek a fájdalma, bánata,
s nem fogja fel a valóságot, sem az igazat,
neki elég a hazug, csodás élet látszata.
Aki burokban él, úgy hiszi, mindentől védett,
és nem foglalkozik mással, csak magával,
észre sem veszi, a lelke üres, kiégett.
Aki egyszer is hazudott, az máskor is megteszi,
soha nem fogja érdekelni senki értékrendje,
és az ellene szegülőket lenézi, megveti.
Aki egyszer is hazudott, annak becsülete nincs,
nem tisztel senkit, lenéz mindenkit, mindig,
és a számára az igazmondás nem kincs.
