Hiba nélkül még nem létezett ember,
és ez így is marad, míg a világ világ,
sokan járnak bekötött szemmel.
Hiba nélkül még nem született senki,
ez a természet rendje és a fintora is,
ám a szépet, a jót, észre kell venni.
Hiba nélkül még
Hónap: 2026. február
Dalolnak a madarak
Dalolnak a madarak, a tavasz fénye ragyog,
a természet újra felveszi a zöld ruháját,
és nem sokáig lesznek már fagyok.
Dalolnak a madarak, az élet is magára talál,
s miközben ébredezik a hosszú álmából,
újfent magára talál a vidék, a határ.
Aki kiteszi a szívét-lelkét
Aki kiteszi a szívét-lelkét, hogy segítsen,
s felajánlja az utolsó falatot is másnak,
nem érdemli meg, hogy veszítsen.
Aki kiteszi a szívét-lelkét viszonzatlanul,
és nem vár el érte semmit, semmikor,
az szinte egy szent, kimondatlanul.
Mindenki leplezni próbálja
Mindenki leplezni próbálja önnön hibáit,
a fájdalmait, a csalódásait, az érzéseit,
és elhallgatni az elvesztett vitáit.
Letagadni a valódi mivoltát, a valós énjét,
a legtitkosabb álmait, az izzó vágyait,
s eközben védeni a saját lényét.
Mindenki leplezni próbálja az igazi arcát,
a sebezhetőségét és az érzékenységét,
mialatt a lelke megvívja a harcát.
Szabadon szárnyalna
Szabadon szárnyalna a szabadság madara,
ám egyfolytában üldözik a ragadozók,
s jobban, mint egykoron, valaha.
Bármerre is tartson, biztonságra nem talál,
sok csapdát állítottak neki és lőnek rá,
ha elfogják, az az ő számára halál.
Szabadon szárnyalna a szabadság madara,
a szíve a remény felé vinné, a magasba,
ahol örök a fény és a béke tavasza.
A lélek szomorúan látja
A lélek szomorúan látja, szenved a test,
fájdalmak és betegségek kínozzák,
a barátja nem túl jó képet fest.
Egykoron együtt indultak el az útjukon,
megfogták egymás kezét, s uccu neki,
akkor még mosollyal az arcukon.
Jó ideig haladtak vidáman, s boldogan,
jól érezték magukat, egyek voltak,
és tették a dolgukat szorgosan.
Telt-múlt az idő, felhők gyűltek az égen,
és elhomályosították a Nap fényét,
nem ragyogott úgy, mint régen.
A Hold is látta, változni kezdett valami,
mikor éjjelente betekintett hozzájuk,
a testnek a nyögését vélte hallani.
Jól hallotta, a test alaposan megkopott,
a lélek sajnálattal nézte alvó társát,
hisz az ő ereje még nem fogyott.
Még mindig fitt volt, örök fiatal, gyors,
ám egyedül képtelen sok dologra,
ezt a fintort szánta neki a sors.
A lélek szomorúan látja, megállt az óra,
és a bagoly huhogása figyelmezteti,
nem számíthat már semmi jóra.
Mindenkinek más az útja
Mindenkinek más az útja és másfelé vezet,
van, akinek göröngyös, másnak sima,
a sors ellen az ember ritkán tehet.
Némelyik út túl hosszú, sok akadállyal teli,
aki olyanon halad, az sokszor kesereg,
s a boldogságát gyakran nem is leli.
Más utak túl rövidek, s hamar véget érnek,
az azokon haladók fiatalok maradnak,
nem sokat nevetnek, keveset félnek.
Mindenkinek más az útja, s másként viseli,
az élet nem azonos terheket osztogat,
ám az önmagáét mindenki cipeli.
Amíg az embernek van
Amíg az embernek van hová hazamenni,
és van szerető családja, aki támogatja,
addig reménye is marad valamennyi.
Míg akad egy kevés pénze, meg támasza,
van, aki szeresse, féltse és megértse,
addig a sors számára lehet válasza.
Amíg az embernek van az élethez kedve,
s amíg él benne a küzdeni akarás tüze,
addig talpra tud állni, újra, rendre.
A gyűlölet rátelepszik
A gyűlölet rátelepszik mindenre, az életre,
és folyamatosan mérgezgeti a lelkeket,
hiába fogadják ezt sokan kétkedve.
Megmérgezi a perceket, órákat, s napokat,
méreggel telített az étel a víz és a levegő,
a gyűlölet gyorsan feledteti a bajokat.
Haragra buzdít, viszályt szít, s ölni késztet,
ellenséget csinál a legjobb barátokból is,
és nem marad utána más, csak érdek.
A gyűlölet rátelepszik a szeretetre, s a jóra,
igyekszik elfojtani az összes igazi érzést,
és soha nem hallgat az értelmes szóra.
Az idő vándora
Az idő vándora megfogta a kis batyuját,
s végiggondolta miket pakoljon bele,
mielőtt bezárná a kis háza kapuját.
Pakolni való pedig szép számban akadt,
szerelmek, érzések, vágyak és álmok,
a szíve a bánatba majd beleszakadt.
Szomorú volt, hogy nem várhat tovább,
ám sietős a dolga, hisz ketyeg az óra,
s muszáj mennie egy házzal odább.
Azért még igyekezett elpakolni ezt, azt,
a szeretet emlékét, a béke pillanatait,
nem pedig szemetet és gisz-gazt.
Megrázta a batyut, érezte van ám súlya,
mégis eltette a fiatalság vidámságát,
és az egészség perceit is az útra.
Beszuszakolta melléjük a jót, a reményt,
a becsületet, tisztességet, az értelmet,
s nem utolsósorban az igaz erényt.
Az idő vándora bekötötte a batyu száját,
elmerengett, milyen csodás volt régen,
körbenézett, s lekapcsolta a lámpát.
