Saját alkotásaim
Bizony többre képes az elme, mint a test,
amíg az elme a fantáziával szárnyal,
addig a test igen puhány és rest.
Bizony többre képes az elme, ha hagyják,
ha nem zárják be kalitkába, ketrecbe,
s még a becsületét is visszaadják.
Szabadon szárnyalna a szabadság madara,
ám egyfolytában üldözik a ragadozók,
s jobban, mint egykoron, valaha.
Bármerre is tartson, biztonságra nem talál,
sok csapdát állítottak neki és lőnek rá,
ha elfogják, az az ő számára halál.
Szabadon szárnyalna a szabadság madara,
a szíve a remény felé vinné, a magasba,
ahol örök a fény és a béke tavasza.
Ha jót teszünk valakivel, azáltal jobbak leszünk,
s önmagunkat is jobban meg tudjuk ismerni,
emiatt pedig egyfajta békességre lelünk.
Ha jót teszünk valakivel, a lelkünk újra felderül,
a tudatunk erővel töltődik fel és szárnyra kél,
mielőtt majd a jövőben a feledésbe merül.
Aki más tollaival ékeskedik, az önmagát is becsapja,
hisz végül képes lesz elhinni, hogy övé az érdem,
és ezen gondolattól még szárnyal is az ebadta.
Aki más tollaival ékeskedik, végül úgyis el fog bukni,
elveszíti a szavahihetőségét, ahogy a becsületét is,
és soha nem tud az áhított dicsőségig eljutni.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek és itt a vége,
minden, ami ez idáig történt, semmivé válik,
a lélek pedig a sötétből, kijuthat a fényre.
Kijuthat és gondtalanul, könnyedén szárnyalhat tova,
nem cipel semmiféle súlyt magával, soha már,
a számára ez hihetetlen, valóságos csoda.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek, letelt az idő,
a múlt végleg ködbe burkolózik, s elfelejtődik,
a lélek számára, a végtelen lesz az új jövő.
Madárének csendül az éjben, a természet pihenőre tér,
odafönt szikrázóan ragyognak a csillagok,
s az álmok világa, újfent életre kél.
Varázslatos pillanatok suhannak a tavaszi szellő hátán,
tündérek, angyalok, manók és koboldok is,
no meg a híres, tüzet okádó sárkány.
Eme pillanatok teszik annyira különlegessé az álmokat,
amelyekben a fantázia és a remény szárnyal,
szabadjára eresztve, az alvó vágyakat.
Madárének csendül az éjben, a vidéken békesség honol,
kicsik és nagyok ilyenkor egyaránt alszanak,
ilyenkor ez a világ, nem olyan komor.
Mikor lehullanak a lelket fogva tartó láncok,
s megszűnik az oly régóta tartó nyomás,
végre útjára indulhatnak az álmok.
Annyi év keserű rabság után szabadok végre,
szárnyalhatnak a széllel a felhők között,
s többé nem vágynak le a mélybe.
Mikor lehullanak a hihetetlen méretű terhek,
amelyek súlyát felfogni is nagyon nehéz,
a lélek új reményre, s békére lelhet.
Egy gyengéd érintés és egy kedves mosoly,
egy támogató, érzelmekkel teli ölelés,
s a lélek a búban már nem fogoly.
Szárnyakat kap a szív, s szabadon szárnyal,
megszabadul a sok általa cipelt tehertől,
és leszámol az őt fojtogató árnnyal.
Egy gyengéd érintés, vágyak és remények,
újjáéledő álmok, beteljesülő szerelmek,
a tettek sokszor magukért beszélnek.
A szabadság madara magasan szárnyal az égen,
fennen köröz boldogan és suhan a felhők felé,
nem tündökölt ennyire már nagyon régen.
Kiszabadult a kalitkájából, hol rabként élhetett,
ahol bús magányában teltek a napjai, az órái,
s ott, bezártan, a fogva tartóitól félhetett.
Nem is énekelhetett, bár kedve sem volt hozzá,
kalitkája körül morcos alakok jártak, s keltek,
tudták, ha kijutna, a reményt visszahozná.
Gondoltak egyet és kinyitották a ketrece ajtaját,
nézték, ahogy félénken kikémlel, aztán kilép,
s elkezdi dalolni az újjászületés dallamát.
A szabadság madara vidáman, s óvatlanul repül,
mivel nem figyeli az őt célba vevő puskákat,
eme rövid szabadsága az életébe kerül.
Szellemi sugallat suhan szellőként a semmibe,
s szomorúan szánakozva szerteárad sérülten,
és szívszaggató sírása sosem hat senkire.
Szertefolyik, s szétporlik, sebeket szakítva fel,
és próbálja semmivé tenni a sebezhetőséget,
summázza, eme sebekre sosem lesz szer.
Szellemi sugallat szárnyal és szégyelli szavait,
sajnálja, hogy szánalmassága semmirevaló,
s hogy szétrombolja szeretteinek javait.
