Saját alkotásaim
Dalolnak a madarak, a tavasz fénye ragyog,
a természet újra felveszi a zöld ruháját,
és nem sokáig lesznek már fagyok.
Dalolnak a madarak, az élet is magára talál,
s miközben ébredezik a hosszú álmából,
újfent magára talál a vidék, a határ.
Minden áldott reggel, amikor ébred az ember,
villámként csapja meg az a fájó gondolat,
hogy talán ő már senkinek nem kell.
Miközben igyekszik kitörölni fejéből az álmát,
és nyitogatja a szemeit, egy jó nagyot ásít,
szomorkodik, majd elhúzza a száját.
Minden áldott reggel így megy ez és így is fog,
mindaddig, amíg a lelkét emészti a bánat,
s míg a gyötrő fájdalom rajta kifog.
Hiába ébresztene a kakas, ha csak zavar vele,
ha az udvar népe inkább aludna tovább,
és a fejük a napi gondokkal van tele.
A tyúkok, a libák, a kacsák, a juhok, alszanak,
ahogyan a kecskék is, no meg a tehenek,
s a disznók is álomnapokat tartanak.
A galambok sem vágynak a dúcból kirepülni,
a kutyák és a macskák sem a vackaikból,
mind igyekszik az ébresztőt kikerülni.
Hiába ébresztene a kakas, s hiába kukorékol,
az ő ideje már lejárt, az élővilág nem érti,
és ezért nem lesznek ott az ébredéskor.
Amikor az emberek felébrednek, az álmoknak vége,
vége a kellemes képzelgésnek, a fantáziáknak,
és a pillanat lesújt, térjenek már észre!
Amikor az emberek felébrednek, az ébredés keserű,
a valóság éget, fájdalmas, nagyon elszomorító,
és a csalódás az álmokban, hihetetlen erejű.
Az álomvilágnak vége, eljött a valóságnak kora,
reánk köszöntött a sötét gonoszság ideje,
és ennek nem fog vége lenni soha.
Az álomvilágnak vége, ideje felébredni gyorsan,
mert ha ez nem sikerül és tovább alszunk,
mind odaveszünk, szépen, sorban.
Mikor ébred végre az ember, s mikor tér magához,
mikor látja be, hogy eddig igen mélyen aludt,
ilyetén hogyan lehet hű igazi önmagához?
Mikor veszi észre, hogy becsapták és kihasználták,
megtiporták a lelkét, hazugságban tartották,
s a továbbiakban is csupán kihasználják?
Mikor ébred végre az ember, amikor túlontúl késő,
amikor már hiába minden, esélye sem lesz,
és eljön érte az utolsó pillanat, a végső?
Aki álomvilágban él, azt a valóság arcul csapja,
és hiába hitegeti magát, hogy csak képzeleg,
fájni fog, amíg önmagát helyre nem rakja.
Aki álomvilágban él, annak keserű lesz a reggel,
mert rá kell döbbennie, hogy az éjjelnek vége,
és nem álmodhatja ugyanazt még egyszer.
A mesék kora lejárt, eljött a valóságnak ideje,
a mesehősök már el is kezdtek csomagolni,
hiszen tudják, elveszett mindőjük hitele.
A szavuk csupán visszhang ebben a világban,
mind a manók, a tündérek, sőt az orkok is,
érzik, hogy ebben egyikőjük sem hibátlan.
A hercegnők nem várnak a lovagokra tovább,
a sárkányok nem okádnak immáron tüzet,
és a boszorkányok seprűn szállnak odább.
A mesék kora lejárt, s igen keserű az ébredés,
olyan korszak köszönt be igencsak hamar,
amelyben természetessé válik a kétkedés.
Kipihenni az ünnepek sorát bizony időbe kerül,
a test és az elme még továbbra is álmodozik,
s a gondok sora egyelőre feledésbe merül.
Kipihenni az ünnepek sorát nem olyan könnyű,
hiszen a jó és a szép emlékek nagyon frissek,
a valóságra ébredés viszont igen szörnyű.
Lassan ébredt a fáradt Karácsony és fogta a batyuját,
álmatagon rájött, hogy az idén lejárt az ideje,
s ideje bezárni a boldogság kapuját.
Lassan ébredt a fáradt Karácsony, s mélán álmodott,
tudatában volt, hogy sokaknak szerzett örömöt,
így pihenőre megnyugodva távozott.
