Saját alkotásaim
Aki elhiszi bármely hazug ember szavát,
és nagy áhítattal isteníti is az illetőt,
az csak egyvalakit csap be, magát.
Hiszékenysége nagy mélységekbe küldi,
olyatén szintre, honnan a kiút nehéz,
és azután nem fog jókat derülni.
Nem veszi észre, igazából ő nem számít,
és nem több, mint kihasznált senki,
azt sem érzi, hogy valami sántít.
Aki elhiszi, hogy itt érte történik bármi,
és csakis miatta válik szebbé az élet,
azt nem utálni kell, hanem szánni.
Csomagol már a tél és fogja a batyuját,
a hamuba sült pogácsát, a papucsát,
s bezárja jeges palotája kapuját.
Látja, ahogy a tavasz hamarosan ideér,
s tudja, az ő ideje lejárt, mennie kell,
a tavaszt nem állíthatja meg a dér.
Csomagol már a tél, bólint a tavasznak,
kicsit örül is, mert nagyon elfáradt,
ám ideje a búcsúzó szavaknak.
A hergelés nem vezet jóra, vagy szépre,
a düh, a harag, csak pusztítani tud,
és mindez igen veszélyes a létre.
A felhergeltek magukat okosnak hiszik,
s tömegbe verődve bátornak tűnnek,
közben a gyűlölet zászlaját viszik.
A felhergeltek az igazat mind tagadják,
s tombolva bizonygatják az erejüket,
mások vesztét, pusztulását akarják.
A hergelés nem vezet el a békességhez,
s az indulatokat szabadjára engedve,
csak hozzájárul sokak félelméhez.
Nem hozhatjuk vissza soha a múltat,
hiába vágyunk rá és hiába siratjuk,
ám a jövő, az rajtunk is múlhat.
Nem feledhetjük el, miket is tettünk,
azt sem, kik is vagyunk valójában,
és az idők során mivé is lettünk.
Nem feledhetjük el, kiket szerettünk,
ki volt jó és ki volt rossz hozzánk,
s közülük már kiket temettünk.
Nem feledhetjük el a szívünk titkait,
az érzéseinket és a vágyaink sorát,
s hogy hallgattuk mások szitkait.
Nem feledhetjük el, miket hibáztunk,
mennyi sebet őriz még a lelkünk,
és leginkább kikkel is vitáztunk.
Nem hozhatjuk vissza azt, ami nincs,
és talán nem is létezett sohasem,
ám az emlékezet, az nagy kincs.
Önnön fájdalmát mindenki maga érzi,
maga szenvedi el és maga is viseli,
ugyanakkor a másokét kétli.
Kétli, hiszen az nem neki okoz kínokat,
nem az ő testét, lelkét, szívét gyötri,
s csak merengve nézi a sírokat.
A sírokat, melyekben a családja pihen,
melyekben az ismerősei fekszenek,
és képtelen elhinni, van ilyen.
Önnön fájdalmát senki nem feledheti,
nincs rá mód, az vele él, s vele hal,
soha nem fogja őt elereszteni.
A hiszékenység és a butaság együtt edzenek,
mindennap látogatják az edzőtermeket,
s ott izmaik fejlesztésébe kezdenek.
A hiszékenység és a butaság kézen fogva jár,
igen elégedettek önmaguk fejlődésével,
s hiszik, rájuk egy csodálatos jövő vár.
A kiváltságosok klubjában mindent szabad,
ama klub tagjai megtehetnek bármit,
és szórakozni való mindig akad.
Titkos összejöveteleken álarc mögé bújnak,
és fekete, csuklyás köpenyt viselnek,
úgy hódolnak a szexnek, bornak.
Sötét rituáléval kezdik meg a mágikus estet,
s amíg szól a sejtelmes zene és az ének,
láthatnak sok gyönyörű női testet.
Azután jöhet az arc nélküli bujaság és a kéj,
a szavak nélküli intimitás, a játszadozás,
csodás élményekkel zárul az éj.
A kiváltságosok klubjában dőzsöl ám az elit,
átlagember soha nem lehet eme kör tagja,
s aki kíváncsi, azt hamar jégre teszik.
A rettegő lovag megjárta a hadak útját,
és részt vett sok csatában, sokfelé,
sosem feledve önmaga múltját.
A harcokban bátran küzdött, hősiesen,
és nem félt a páncélos ellenségeitől,
követte a parancsokat hűségesen.
Egy éjszaka rémisztő látomása támadt,
páncél nélküli emberek gyűrték le,
és ebbe a tudatba bele is sápadt.
Reggel vastagabb páncélt vett magára,
s óvatosan, szinte félve nézett körül,
gondolta, ez lesz a gyógyír a bajára.
Harc idején többé nem rohant az élen,
visszafogta a lovát is, miközben félt,
s alig várta, hogy végre hazaérjen.
A kastélyában ülve is a félelem kínozta,
páncélban evett, ivott, úgy is aludt,
és sokat gondolt a tömegsírokra.
A rettegő lovag szégyene lett magának,
s kezdte elveszíteni a maradék eszét,
a páncéltalanokat tartva a bajának.
A pénz bűvöletében sokan mássá válnak,
csillog a szemük, pökhendiek lesznek,
s egy álomvilágnak a talaján állnak.
Kapzsiság árad az ereikben, éjjel-nappal,
a mohóság felfalja a lelkük maradékát,
és nem törődnek kicsivel, naggyal.
A hatalmi téboly kezd eluralkodni rajtuk,
s marakodnak a legkisebb koncokon is,
csak a pénz láttán derül fel az arcuk.
A pénz bűvöletében fuldokolnak a végig,
és nincsenek tekintettel senkire sem,
az emberséget nem pénzben mérik.
Az élet ütéseit bizony nem könnyű kiállni,
osztja ám az egyeneseket, a horgokat,
és a ringből nem lehet kiszállni.
Hiába jó a reflex, hiába hajolgat az ember,
a meccs alatt többször is padlóra kerül,
és fél, hogy ott is marad egyszer.
Ám tudja ha nem áll fel, mindennek vége,
vérzik a szemöldöke és számolnak rá,
ideje összeszednie magát végre.
Sejtelme sincs, meddig fogja még kibírni,
és hány menete lehet még neki hátra,
ám igyekszik a tiszteletet kivívni.
Az élet ütéseit kivédeni túlságosan nehéz,
aki ügyesebb, az jobban védi magát,
aki nem, az több pofont is benéz.
