Saját alkotásaim
Egy kis finom kacsasült, na az aztán igazi étek,
a csodás, ropogós mellehúsa és a combja,
no meg a sült máj, kihagyni azt vétek.
Egy kis finom kacsasült szebbé teheti a napot,
s kicsit kényezteti az ember szívét, lelkét,
főleg, amikor harap belőle egy nagyot.
Megérkezett az ősz ismét, színes levelek hullanak,
az állatvilág buzgón, szorgosan gyűjtöget télre,
és bizony egyetlen percre sem nyugszanak.
Az élelmen múlik a túlélés, várakozásra nincs idő,
lesznek állatok, amelyeket elhagy a szerencse,
és közülük nem igen marad majd hírvivő.
Az emberek világa is hasonló, ott is fontos az étel,
s ők csupán máshogyan dolgozzák fel mindezt,
nem aggódnak emiatt, míg győzik pénzzel.
Ősszel, az egyik kedvenc ételük, a jól hízott kacsa,
mely megsütve ínycsiklandó, s igen finom étek,
és örülhet az, aki végre vihet belőlük haza.
Ám az utóbbi években mindig felüti a fejét valami,
s pont akkortájt, amikorra meghíznak a kacsák,
így pusztul el mindaz, ami hazai, s tanyasi.
Megérkezett az ősz ismét és beszürkülnek a napok,
a szél gonosz ereje süvöltve hozza el a hideget,
és borzonganak majd a kicsik és a nagyok.
Milyen fincsi a tücsök lábszára és a szárnya,
némi átalakítás után nem ropog annyira,
s nagyon odavaló, az emberi szájba.
Biztosan nem fogja elrontani senki gyomrát,
sőt, gátat vet az elhízás veszélyének is,
s ezzel megkönnyíti sokak sorsát.
Sok más bogár és féreg is bővíti a kínálatot,
mindenféle élelmiszerben benne lesznek,
s a készítők nem tűrnek el bírálatot.
Kinek is kellene a sült csirke, s a sült kacsa,
vagy a hatalmas libamáj, az oldalas,
amiket töm magába az elit java.
Ugyan ki enne hamburgert bogarak helyett,
netán töltött káposztát, sertés karajt,
mikor a szép jövő ím felsejlett.
Milyen fincsi finomságokat rejt a közeljövő,
ropogós lárvákat és frissen sült sáskákat,
ez a világ csodás, annyira lenyűgöző.
Az élelemtől megfosztva éheznek az emberek,
az összes boltban korlátozzák a vásárlásokat,
és vár még megpróbáltatás rájuk rengeteg.
Mézes mérget csöpögtetnek a füleikbe folyton,
befolyásolják az időjárást, eltakarják a Napot,
s a sorsot véres pénzükkel ragadják torkon.
Gondoskodnak, hogy betegség mindig legyen,
s gépek nélkül is mossák az üresedő agyakat,
pusztuljon végleg a múlt, a jövő és a jelen.
Ellehetetlenítik az életet, s elveszik a reményt,
hazugságokkal fogságban tartják az értelmet,
és el akarnak pusztítani minden szegényt.
Az élelemtől megfosztva egyre nehezebb a lét,
jutna mindenkinek bőven, csak nem hagyják,
itt már nem az étel, hanem az élet lett a tét.
Szép rózsaszínű kismalac voltam,
anyám ápolt és gondozott rendesen,
egész nap a hűs pocsolyában túrtam,
majd kifeküdtem a napra nedvesen.
Naphosszat birkóztunk a mamával,
a tesóim vígan dögönyözték egymást,
az orrom tele volt a környék szagával,
mindennap megtanultunk egy s mást.
Esténként kötelező volt aludni térni,
pedig még maradtunk volna játszani,
egymás mellett jól el tudtunk férni,
mindig jó malacnak kellett látszani.
Telt-múlt az idő, gyarapodtam szépen,
ekkor ért a döbbenet, a gazda eladott,
az új helyről el akartam szökni az éjben,
bár az új tulajom is mindent megadott.
Gyorsan híztam, nőttek rajtam a hurkák,
ráadásul a hormonok keringtek bennem,
a sonkáim formásodtak, a lábaim kurták,
zavaromban nem tudtam mit kell tennem.
Egy nap arra ébredtem, hogy leszúrtak,
véreztem, egy nagy kés volt a tokámban,
kinyírtak, pont ők, akik eddig leszóltak,
kik pálinkáztak, s múlattak a szobában.
Most itt fekszem kihűlve, fáznék ha élnék,
ámulattal vesznek körbe idegen emberek,
a perzselő égető tüzétől bizonyára félnék,
nyugodalmat ilyen állapotban nem lelek.
Ha már így esett, ne menjek veszendőbe,
valamennyi porcikámat dolgozzák fel,
ne várjanak vele a következő esztendőre,
kedvére való étket belőlem mindenki lel!
Hagymás vér, hurka, kolbász és egyebek,
elégedett leszek, ha elfogy minden részem,
rólam életemben jót csiripeltek a verebek,
ezután elmondhatom, biz nem hiába éltem.
