Saját alkotásaim
Minél tovább alszik mély álomban az ember,
annál fájdalmasabb lesz majd az ébredése,
s miután körbenéz, megszólalni sem mer.
Rádöbben, semmi nem olyan már, mint rég,
fájón látja, hová is fajult a világ, míg aludt,
s ha ez így folytatódik, hamar eljön a vég.
Minél tovább alszik az elme, annál rosszabb,
annál inkább képtelen lesz magára találni,
és eközben az agóniája sem lesz hosszabb.
Egy borús reggelen ébredezik a felismerés kábán,
fáradtan nyitogatja a szemeit, vakarja a fejét,
és csodálkozik a valós történések láttán.
Kezd rádöbbenni, alaposan becsapták, rászedték,
rávették olyasmire, amit magától nem akart,
és eközben fölötte az irányítást átvették.
Egy borús reggelen eljön az feleszmélés pillanata,
az a jövő, amit ígértek, csupán egy hazugság,
s ezen nem segíthet a mesék griffmadara.
Megérteni a megérthetetlent soha nem lehet,
az emberi elme egyszerűen képtelen rá,
és nem is tudja, mi az, amit tehet.
Megérteni a megérthetetlent kínzóan gyötrő,
a tudat hiába is reménykedik a csodában,
az eszmélés fájó lesz, mindent elsöprő.
Az ember gyakorta önmagán észre sem veszi,
hogy amit megbírál másoknak a tetteiben,
olykor tudattalanul maga is azt teszi.
Az ember gyakorta annyira szépeket álmodik,
olyan érzéseket táplál és olyan sok vágyat,
ám mire ráeszmél, ez semmivé változik.
Akkor döbbenünk rá, hogy ki, mit jelentett nekünk,
amikor már soha többé nem lehet közöttünk,
s mikor immáron nem érezhet velünk.
Akkor döbbenünk rá, hogy igazából kik is vagyunk,
mikor megismerjük a valódi énünket, szívből,
és elfogadjuk, hogy mind meghalunk.
