Saját alkotásaim
A hideg hó alatt ott lapul az új élet csírája,
és várja a tavaszt, a szebb időkre pihen,
még nincs koszorú a remény sírjára.
A hideg hó alatt ott lapul jóság, a szeretet,
ott alszanak a vágyak és a szép álmok is,
s ott pihenik ki a fájdalmas sebeket.
Téli estéken, amikor a város mélyen alszik,
és még a csend is csendesen szunyókál,
semmiféle nesz, zörej, nem hallik.
Csillagok vigyázzák a nyugalmat és a békét,
fennen ragyognak már évmilliárdok óta,
s tőlük kapja minden lélek a fényét.
Téli estéken szorgosan dolgoznak az álmok,
a fantáziák segítségével messzire jutnak,
igen hasonlóak, ámde mégis mások.
Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,
fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,
és sok életet végleg lerombol.
Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,
megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,
és eltakarja a Napot is, szegényt.
Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,
a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,
és ez marad az utódokra jussul.
Minden áldott reggel, amikor ébred az ember,
villámként csapja meg az a fájó gondolat,
hogy talán ő már senkinek nem kell.
Miközben igyekszik kitörölni fejéből az álmát,
és nyitogatja a szemeit, egy jó nagyot ásít,
szomorkodik, majd elhúzza a száját.
Minden áldott reggel így megy ez és így is fog,
mindaddig, amíg a lelkét emészti a bánat,
s míg a gyötrő fájdalom rajta kifog.
Az álomvilág addig szép, amíg alszik az ember,
amíg a fantáziája szabadon szárnyal,
és amíg fel nem ébred reggel.
Az álomvilág addig szép, míg nyugodt az álom,
míg békés, ellazító, varázslatos, csodás,
és pihenteti a lelket, hosszú távon.
Az elkábított tudat nem törekszik a fényre,
nem küzd, nem harcol, csak mosolyog,
s bár be van zárva, nem veszi észre.
Nem érdekli a valóság, hisz azt nem is érti,
az igazság a számára érdektelen, mese,
és miért is zavarják vele, ezt kérdi.
Az elkábított tudat édesded alussza álmát,
nem érzi a fenyegető veszélyeket sem,
s végleg lekapcsolták nála a lámpát.
Alszik a szeretet és alszik a békesség a sarokban,
remegve reszketnek a tudattól, hogy mi lesz,
s vajon élnek-e még kicsikben, nagyokban.
Alszik a szeretet és alszik a békesség álmatlanul,
izzadtságban fürödve felidézik a szép időket,
remélve, egyszer erőre kapnak váratlanul.
Mikor ébred végre az ember, s mikor tér magához,
mikor látja be, hogy eddig igen mélyen aludt,
ilyetén hogyan lehet hű igazi önmagához?
Mikor veszi észre, hogy becsapták és kihasználták,
megtiporták a lelkét, hazugságban tartották,
s a továbbiakban is csupán kihasználják?
Mikor ébred végre az ember, amikor túlontúl késő,
amikor már hiába minden, esélye sem lesz,
és eljön érte az utolsó pillanat, a végső?
Mikor az éberség alszik, furcsa dolgok történnek,
minden másnak tűnhet, sokkal hihetőbbnek,
és ekkor bizony nem csak jó történhet.
Mikor az éberség alszik, csapdába kerül az elme,
és hiába volt eddig megfontolt, s oly logikus,
rosszra fordulhat az összes szép terve.
Akinek tiszta a lelkiismerete, annak az álma is nyugodt,
hiszen nem kavarja fel a lelkét a becstelenség terhe,
és a szíve a jóság terén el még soha nem bukott.
Akinek tiszta a lelkiismerete, az szembe nézhet bárkivel,
nincs oka rá, hogy lehajtsa a fejét és megalázkodjon,
s nem lehet letéríteni a becsület útjáról semmivel.
