Saját alkotásaim
Alszik a szeretet és alszik a békesség a sarokban,
remegve reszketnek a tudattól, hogy mi lesz,
s vajon élnek-e még kicsikben, nagyokban.
Alszik a szeretet és alszik a békesség álmatlanul,
izzadtságban fürödve felidézik a szép időket,
remélve, egyszer erőre kapnak váratlanul.
Mikor ébred végre az ember, s mikor tér magához,
mikor látja be, hogy eddig igen mélyen aludt,
ilyetén hogyan lehet hű igazi önmagához?
Mikor veszi észre, hogy becsapták és kihasználták,
megtiporták a lelkét, hazugságban tartották,
s a továbbiakban is csupán kihasználják?
Mikor ébred végre az ember, amikor túlontúl késő,
amikor már hiába minden, esélye sem lesz,
és eljön érte az utolsó pillanat, a végső?
Mikor az éberség alszik, furcsa dolgok történnek,
minden másnak tűnhet, sokkal hihetőbbnek,
és ekkor bizony nem csak jó történhet.
Mikor az éberség alszik, csapdába kerül az elme,
és hiába volt eddig megfontolt, s oly logikus,
rosszra fordulhat az összes szép terve.
Akinek tiszta a lelkiismerete, annak az álma is nyugodt,
hiszen nem kavarja fel a lelkét a becstelenség terhe,
és a szíve a jóság terén el még soha nem bukott.
Akinek tiszta a lelkiismerete, az szembe nézhet bárkivel,
nincs oka rá, hogy lehajtsa a fejét és megalázkodjon,
s nem lehet letéríteni a becsület útjáról semmivel.
Miközben Csipkerózsika álmát alussza a nép, fenik a bárdot,
és bizony le is sújtanak vele a mélyen alvókra, bárkire,
a maradékokra pedig gyorsan ráteszik a jármot.
Miközben Csipkerózsika álmát alussza a nép, elszáll a jövője,
elvész mindene, ami eddig volt, minden álma és vágya,
s végül még szeretetet sem tud küldeni a jövőbe.
Aki ébren is alszik, annak a valóság csak álom,
nem fogja fel a körötte lévő történéseket,
s nem zavarja a nyakába tett járom.
Nem hisz el semmit abból, ami sajnos biz igaz,
s nem akarja megérteni azt sem, amit lát,
számára az igazság soha nem vigasz.
Aki ébren is alszik, annak koromsötét a jövője,
persze a jelene is csupán tragédiák sora,
és kizárólag a félelmet viszi a jövőbe.
Amíg alszik a medve, a sötét barlangja mélyén,
s békésen álmodik egy szép zöld rétről,
addig ássák a sírját az erdő szélén.
Teljesen gyanútlanul hortyog és mozog a szája,
álmában habzsol, körötte sok-sok málna,
s szeretné megenni mindet, már ma.
Amíg alszik a medve, sunyin elaltatják örökre,
s már nyúzzák is le a hatalmas bundáját,
véres késekkel a kezükben, röhögve.
A sötétség jól tud altatni, s mire eljő a reggel,
az emberek elméje oly furcsákat álmodik,
és elhiszi, hogy szépen él majd egyszer.
A valóságot csupán álomként kezeli sokszor,
és mindazt, amit a szeme valójában láthat,
letagadja, elutasítja, s mérgében tombol.
Nem fogja elismerni, hogy valaha is tévedett,
mivel akkor be kellene vallania a hibáit is,
és elfogadni, hogy feleslegesen létezett.
A sötétség jól tud altatni, a varázsa elveszejt,
csillogást ígér, sikert, minden szépet és jót,
ám mire ébred az ember, mindent elfelejt.
Édesden alusszák álmukat a szeplőtelen lelkek,
álmodnak mindenféle szépről, csodákról,
s reggelente újfent kihívásokra lelnek.
Velük kel a Nap és boldogan néz szerte-széjjel,
vidáman mosolyogva játszik a felhőkkel,
tudva, a Hold is így járja az útját éjjel.
Ébredezik a Remény, s törölgeti fáradt szemeit,
igyekszik talpra állni a sok-sok alvás után,
és begyógyítani eddig szerzett sebeit.
Az Esély is ásítozik és ezalatt a tetteire gondol,
hányszor, de hányszor segített másoknak,
nem egyszer, nem kétszer, sokszor.
Édesden alusszák álmukat, kiknek igaz a lelke,
akiknek a becsülete tiszta, mint a fehér hó,
s kik nincsenek önmaguktól eltelve.
Nyugodalmas éjszakákon, amikor világít a Hold,
s körötte fényesen ragyognak a csillagok,
az alvó világ nem is olyan zord.
Mindenfelé békesség árad, s a félelem is lepihen,
a nyugalmat változatos álmok színesítik,
s talán hihetetlen, de van ilyen.
Nyugodalmas éjszakákon az élet szépnek látszik,
s miközben baglyok suhannak csendesen,
a Hold fénye az ablakokon játszik.
