Címke: vég

Az utolsó séta

Ropog a talpam alatt a szép őszi avar,
már nem tudok jól menni, mint tavaly.
Mégis kijöttem ide, a természet ölébe.
Ni csak egy szép virág! Hajlok fölébe.

Valaha, hogy e csodát megszagoljam,
bizony fekvőtámaszra is képes voltam,
mikor az állatoknak az ételt hordtam.
Az ősz színei pompázatosak a fákon,
amoda apró mókus szaladgál az ágon.

Lassan haladok, fáj minden csontom.
Bárcsak ez lehetne az összes gondom!
Az élet kemény volt, kudarcokkal tele,
elég lett volna abból, kimondva, a fele.

Szeretteim rég nem élnek, Én vagyok
rokonaim közül a legutolsó a sorban,
hol van már, mikor jó erőben voltam?
Sok mindent szerettem, még több az,
amit sajnos meg soha nem tehettem.

Végre ideértem, itt van az erdő széle,
s láthatom újfent a lenyugvó Napot.
Nocsak! Sok kis madár etetőt kapott.
Barátaim! Sajnállak elhagyni titeket,
bár megoszthatnám az életem veletek!

Csodás az időjárás, káprázatos e táj,
engem sajnálatos, már senki nem vár.
Mi ez az érzés? Erősen szorít a szívem,
s a két lábam nem akar elvinni innen.

Ebben a pillanatban megálltak az erdő
állatai, s szomorúan nézték az embert,
aki küzdelmes életében ezen a világon,
igazi pihentető nyugalmat sohasem lelt.

hope, nature, forest

A sötétség kora

A sötétség kora reánk települ,

a vég elől senki nem menekül.

Manapság gonosz idők járnak,

sötét árnyak lelkünkbe vájnak.

 

Folytonosan félelmet keltenek,

a dolgok egy irányba lejtenek.

Vírusként növekszik a rettegés,

állandósult a hazugság, tettetés.

 

Zsarolják, s fenyegetik a népet,

jó testvérek közzé vernek éket.

Szétforgácsolnak sok családot,

s előkészítik a halotti palástot.

 

Eme világon túl sok az ember,

s jókora részük többé nem kell.

A homály háttere felfedi magát,

elhallgattatja az értelem szavát.

 

A hatalomért bármire képesek,

a világ minden pénzére éhesek.

Leigáznák a Napot és a Holdat,

aki élve marad, chipet hordhat.

 

Ez maradna az utókorra végleg,

a szabadság létezhetne, névleg.

Gyermekek, s unokák sírhatnak,

amiért ily örökséggel bírhatnak.

 

A remény biz haláltusáját vívja,

az igazságot a mélyből előhívja.

Kettejükre véres küzdelem vár,

addig, míg a sötétség kora lejár.

wood, forest, light

Igazság

Igazság, mely fel nem fogható,

s melyet a sötét homálya takar,

legtöbbször ugyancsak kioktató,

mi a legtöbb embert igen zavar.



Fájón lapul a tudás az értelem,

sötét háttéruralom az igazi úr,

egyre növekszik a fojtó félelem,

a háborúk tüzes sora világot dúl.



A tudás hatalma zűrzavart okoz,

kiemelhet a posvány mocsarából,

a médiák sora feszültséget fokoz,

mindenki iszik a végzet poharából.



A végzet pedig eljön hamarosan,

letörli az élet csíráját is a Földről,

magyarázkodik, ámde zavarosan,

hamu marad az életteli zöldből.

atombomba

Elpusztulni jó!

Minek az élet? Vajon mire is való?

Bizony vége lehet, mire lehull a hó.

A halál igazán nyugodt és csöndes,

útja néma, rideg, fagyosan könnyes.



Ha gondolkozol ezen, biztos belátod.

Én mondom ezt, a Halál, jó barátod.

Karom erős, a kaszám szörnyen éles,

a vég nem is sötét, sőt, inkább fényes.



Ilyen tanácsot sok mindenki kapott,

add vissza hamar, mit az élet adott!

Ne elmélkedj már, ne áltasd magad,

az időd gyorsan, vészjóslóan halad!



Önként, vagy sem, a kezembe jutsz,

bárhová is rejtőzz, s akárhová futsz.

Kezem igen biztos, a célomat elérem,

ha hagyod magad, nem fáj. Ígérem.



Fogadj szót hamar, s ne légy életfaló,

vésd jól eszedbe, hogy elpusztulni jó!



(Halál)



unnamed 3

Nehéz elfogadni

Nehéz elfogadni, ahogy az idő múlik,

ahogy suhannak az évek, napok, órák,

az élet rögös útja a végtelenbe nyúlik,

a percek véget nem érő útjukat róják.

 

Nehéz elfogadni, ahogy elkopik a test,

ahogy az emlékek homályossá válnak,

az egykori fürge elme manapság rest,

a sok utat megjárt lábak immár állnak.

 

Nehéz elfogadni, ahogy bármi fájhat,

ahogy az érzéseket ridegség váltja fel,

még a szeretet is ismeretlenné válhat,

megnyugvást a zaklatott lélek nem lel.

 

Nehéz elfogadni, ahogy véget érünk,

ahogy múltba vesznek majd tetteink,

az elmúlás nem kedveskedik nékünk,

szívükben őriznek minket szeretteink.

clock, alarm clock, watch

A sírig

A sírig tart egy élet, s a világ,

elhullatja szirmát a sok virág.

Megannyi történet, fájó sebek,

s a testet, lelket csúfító hegek.

 

Mindezt megőrzi majd az idő,

a jövő nemzedékének hírvivő.

Muszáj küzdeni, ahogy lehet,

többet ennél senki nem tehet.

 

Példa minderre rengeteg akad,

a szív sajna darabokra szakad.

A lelkek útján szálldos a halál,

magának valót bármikor talál.

 

Most egy bácsira vetett szemet,

nem gyakorolhat többé kegyet.

Figyeli már régóta, eljött a vég,

a kisöreg szenved nagyon rég.

 

E percben is mankóval baktat,

ő biz soha, senkit nem zaklat.

Nehézkesen vonszolja magát,

megharcolt számtalan csatát.

 

Elméje már kopott, nem a régi,

s maradék emlékeit félve védi.

Emlékezik és sírdogál közben,

semmi nem ment neki könnyen.

 

Rémlik még neki ifjúsága kora,

mit homályossá tett az idő pora.

Boldog évek, egykori remények,

a vágyai nem voltak szerények.

 

Később rájött, igencsak tévedett,

a valóság bizony nagyon égetett.

Elszálló szerelmek, fájó óhajok,

tüzes percek, szenvesztő sóhajok.

 

Kínzó gondok, igen súlyos terhek,

a csalódások szívébe karót vertek.

Nem jutott ideje, arra kit szeretett,

mivel e világ ellen keveset tehetett.

 

Oly sokszor nélkülözte a családja,

nem maradt mára egy élő barátja.

A munka szolgája lett és ma is az,

a kertjében elburjánzott a dús gaz.

 

Az egészsége nem létező, jön a vég,

az állam mondja, csak dolgozz még!

Alkalmatlan bármire, de nem számít,

ezért naponta munkahelyére besántít.

 

Már az ajtóban áll, bebiceg a hallba,

mit akarhat ez a vénember, ezt hallja.

Válaszra nincs ereje, a szíve megáll,

szeme fátyolosodik, s beáll a halál.

man 301373 960 720

Kimerülés

Terhek, gondok, nehéz percek,

tikkasztó hőség, s kínzó napok,

a feszültség a levegőben serceg,

mindenki számára jutnak bajok.

 

Izzadtság csorog le az állakon,

sokasodnak a kíméletlen órák,

óriási súly fekszik a vállakon,

a sejtek fáradtan az utakat róják.

 

Leépül a test és kiürül az elme,

riasztó beszédzavar mutatkozik,

az embertől több már nem telne,

nincs pillanata, mikor unatkozik.

 

Kimerülés taszít a mélység felé,

egyre hevesebben dobog a szív,

bárki tétován állhat a sorsa elé,

a vég tárt karokkal magához hív.

woman, model, girl

A sas szemei

Hegyek orma fölött repül a sas,

alant háború, éhínség és halál,

egyre gyakrabban sújt le a vas,

nem számít, hogy kit mikor talál.



Felülről szép a Föld buja zöldje,

nem látszanak a véres patakok,

egyre nagyobb a hitványak földje,

szaporodnak a gyilkos csapatok.



A gonosz határok nélkül hódít,

kizsákmányolva mindent, mi él,

mézes szavaival naponta bódít,

ármánykodása újfent erőre kél.



Hiszékenyek hajlonganak félve,

nem látják az előttük álló valót,

gyáván, s rettegve néznek félre,

holott eltiporhatnák a gaz csalót.



A sas szemei tisztán ragyognak,

miközben egyre magasabbra száll,

látja a végét a nyugodt napoknak,

bolygójára a végső pusztulás vár.

eagle, fly, bird

Vajon számít?

Köd fátyolán át látszik a múlt,

a történések folyamata és sora,

visszatekintve már nem is rút,

azonban nem jöhet vissza soha.



Lehet hinni azt, hogy más lesz,

bízni abban mi csak lehetetlen,

az egyén gyakorta rosszat tesz,

sokszor érzi is, hogy tehetetlen.



Sajna mégsem képes változtatni,

hiszen Ő a legjobb, Ő az ember,

könnyebb másokat kárhoztatni,

vívódásában nyugalmat nem lel.



S nem is fog, amíg be nem látja,

ugyanoly sebezhető, mint bárki,

álmában az egyre jobbat várja,

közben nem szereti a véget látni.



Az pedig eljön akarja, vagy sem,

senki nem tud elfutni a sorsa elöl,

lehet legalul, vagy magasan fenn,

vajon számít, ki mit gondol efelől?

dawn trees through the fog, winter, tree

A nyugalom percei

Egy férfi sétál a varázslatos parkban,

kezében boríték, szemében könnyek,

ezen a mai megrendítő napon jött ide,

mivel úgy érzi itt sokkalta könnyebb.



Huncut fekete rigó rovarokat keres,

ugrálva nézi, ahogy a járdáról lelép,

ő csak szomorkásan mosolyog rajta,

fájón lehajol és egy virágszálat letép.


Néhány pillanatra eltűnnek a gondjai,

s csodálattal nézi a színpompás fákat,

körbetekint, mélyen szívja a levegőt,

miközben emészti a fájdalmas bánat.



Egykoron fénnyel volt telve a szíve,

remények sarjadtak lelkének mélyén,

megborzongva gondol a szép időkre,

holott már ott táncol a végzete szélén.



Langyos szellő cirógatja végig arcát,

mára a fáradt Nap is pihenőre készül,

rőt sugarai a zöld gyepen megtörnek,

hirtelen megroggyan és a feje szédül.



Leül a közeli padra, benyilall a dereka,

tapogatja, sóhajtozik, s eltorzul az arca,

körbenéz, látja a parkban nem jár senki,

az életben talán ez lesz az utolsó harca.



Kinyitja a borítékot, olvassa a leleteket,

elsápad, mintha kést szúrtak volna belé,

könnyeivel küszködik, az állát vakarja,

látja, amint egy macska közeledik felé.



Elmosolyodik, megsimítja puha szőrét,

a cica dorombolni kezd, s játszik vele,

a nyugalom percei elterelik a figyelmét,

a lelke csupa szép emlékekkel van tele.



A leletek alapján néhány napja maradt,

mégis küzdeni fog a gyilkos kór ellen,

ha netán mégsem sikerülne legyőznie,

legalább a hátralévő idő békében teljen.



tree, nature, park
Kiss Gyula versei
Powered by  GDPR Cookie Compliance
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.