Saját alkotásaim
Erőtlenül szembenézni eme világgal nehéz,
kevés az esély, még kevesebb a remény,
és túlontúl bizonytalan ez az egész.
Mintha egy hős lovag kard nélkül küzdene,
és pajzsot sem használna, mert az nincs,
ám harcra sarkalná az ősei szelleme.
Erőtlenül szembenézni az élettel veszélyes,
és sokszor fájdalmas, a kevés jó mellett,
hisz maga a létünk is igen szeszélyes.
A rettegő lovag megjárta a hadak útját,
és részt vett sok csatában, sokfelé,
sosem feledve önmaga múltját.
A harcokban bátran küzdött, hősiesen,
és nem félt a páncélos ellenségeitől,
követte a parancsokat hűségesen.
Egy éjszaka rémisztő látomása támadt,
páncél nélküli emberek gyűrték le,
és ebbe a tudatba bele is sápadt.
Reggel vastagabb páncélt vett magára,
s óvatosan, szinte félve nézett körül,
gondolta, ez lesz a gyógyír a bajára.
Harc idején többé nem rohant az élen,
visszafogta a lovát is, miközben félt,
s alig várta, hogy végre hazaérjen.
A kastélyában ülve is a félelem kínozta,
páncélban evett, ivott, úgy is aludt,
és sokat gondolt a tömegsírokra.
A rettegő lovag szégyene lett magának,
s kezdte elveszíteni a maradék eszét,
a páncéltalanokat tartva a bajának.
Tiszteletre méltó az, aki mindig kiáll az igazságért,
a becsületért, az elesettekért, a gyengékért,
és sokat próbál tenni a boldogságért.
Aki kiáll a becsapottak, a kizsákmányoltak mellett,
aki képes reményt vinni a reménytelenségbe,
s aki bármikor megteszi, ami tőle telhet.
Aki nem nézi tétlenül a hamisságot, a sok ármányt,
a számtalan gaztettet, a rengeteg manipulációt,
és aki a fényt látja, nem a gonosz sárkányt.
Tiszteletre méltó az, aki kiáll önmagáért is, ha kell,
aki lovagként védi meg eme sérülékeny világot,
s csak akkor örül, ha gazságra már nem lel.
A mesék birodalmában szabadon szárnyal a fantázia,
bárkiből lehet hős, király, királylány, varázsló,
csupán az eszét, s az álmait kell használnia.
Lehet bátor lovag, ki megmentette a hercegnő életét,
válhat manóvá, tündérré, mágussá, törpévé,
és feltalálóvá, aki körberepülte a féltekét.
A mesék birodalmában minden perc izgalom, csoda,
kalandokban nincs hiány, unatkozni nincs idő,
s aki már járt ott, nem vágyik máshová, soha.
Tiszta lélekkel állni a nehéz kihívások elé,
becsülettel megküzdeni az igazságért,
és bátran haladni az elmúlás felé.
Ezen merengett a lovag a szakadék szélén,
a kardját szorongatva nézett a mélybe,
és csillogott a fény a pengéje élén.
Felidézte a régi szép múltat, a dicső időket,
a szerető családját, amikor közöttük volt,
s a csata után hozzá vágtató hírvivőket.
A hírvivők elmondták neki, kisfia született,
ezt hallva gyorsan a nyeregbe pattant,
s rögvest, lóhalálában, haza ügetett.
Tiszta lélekkel lépett be a kastélya ajtaján,
átölelte az asszonyát és az újdonsült fiát,
s a szíve úgy dobogott, mint hajdanán.
Zöldben pompázik a hegyvidék, zajlik az élet,
csak néhanapján jár erre egy-egy kóbor „lélek”.
Mint most. A hegyi úton egy lovas poroszkál,
s a fejében folyton az otthon képe motoszkál.
Páncélján csillog a Nap, kardja, dárdája fényes,
mit maga mögött hagyott, bizony nagyon rémes.
Csatából jön, hol számtalan ellenséggel végzett,
nincs mit tenni, számára biza ezt szánta a végzet.
Évek óta küzd keményen, sokszor vérben gázolva,
ellenségeire nem szán időt, de a barátait gyászolja.
Nyakában hord egy medált, benne a kedvese képe,
számára Ő nem lehet más, mint a világnak a szépe.
Úgy gondolja a szerelme „tartotta életben” idáig,
nélküle valószínűleg nem bírta volna ilyen sokáig.
A lova horkantása, majd lábak dobogása hallott,
alig volt annyi ideje, hogy maga elé kapja a pajzsot.
Három útonálló támadott rá, kezükben éles szabja,
jól védekezett, az első halálos sebet egyikük kapta.
A másik a páncéljára sújtott, de a csapás lecsúszott,
s a következő pillanatban az ellenség feje lehullott.
A harmadik mindezeket látva ijedten el akart futni,
de balsorsára a ló patájánál nem tudott tovább jutni.
A lovag fejét rázva rendezte magát, nyeregbe szállt,
vágtatva indult a szerelméhez, kire már régóta várt.
