Az idő markában

Apró magvak, hajtások, növények,

fák, bokrok, cserjék és sövények.

Mindegyikük a napfényre vágyik,

még ha a földből ki alig is látszik.



Az őket éltető talajba kapaszkodnak,

minden centiméterhez ragaszkodnak.

Hiszen az az övék, az ő éltető honuk,

függetlenül attól, mennyi is a koruk.



Változatos állatvilág, picik és nagyok,

egysejtűek, hüllők, kétéltűek és sasok.

Kérődzők, patások, s erős ragadozók,

halak, halevők, tetemekből falatozók.



Valamennyien védik a saját vérüket,

utódaikért feláldozzák önnön létüket.

Harc nélkül nem adják meg magukat,

míg az ellenfél fel nem tépi a hasukat.



Harcolnak egyedül, többen, falkában,

a végzet ott lohol mindőjük sarkában.

A gyenge elbukik, ha ellátják a baját,

a fehér faj miért nem védi meg magát?

waterfall, jungle, cliff

Izzó világ

Pusztító napok, izzó világ,

gonosz sötétség mindenütt,

elenyészik az összes virág,

sokan elvesztik mindenük.



Kínzó gyötrelem, fájó élet,

csalódás, reménytelen bánat,

sokat szenved az igaz lélek,

az igazság magára még várat.



Becsapás, félrevezetések sora,

szemfényvesztő, hazug szavak,

ezeknek hinni nem szabad soha,

a valóság a pusztulás felé halad.



Oly kevés az öröm, a jó, a szép,

a becsület a haláltusáját vívja,

s gúzsba kötve szenved a nép,

becsapva a régmúlt időket hívja.



Kapzsi uralom, gyilkos vágyak,

hosszú, emberi nyájak menete,

minden nap rémálommá válhat,

s hullik a becsapottak serege.



Pont ez a cél. Pusztítani és ölni.

Elvenni másoktól amit csak lehet,

így fog az ismert világ összedőlni,

ez ellen csupán a józan ész tehet.



A józan ész, melyből sok is kevés,

a tiszta szív, ami ugyancsak ritka,

a vég előtt talán eljön egy felkelés,

az ébredés lehet a győzelem titka.

volcano, eruption, moon

Haza

Szülőföld, ismerős vidék, s táj,

melynek elvesztése nagyon fáj.

Hon, otthon, hol élhet az ember,

melynél szebbet sehol nem lel.



Haza, melyet őseink úgy védtek,

melyért ha kellett meg is égtek.

Sokan ontották harcban vérüket,

a történelemből kivéve részüket.



A földünket tatár és török is dúlta,

a Habsburg még őket is felülmúlta.

Elnyomás, szabadságharcok sora,

emlékük nem felejtődhet el soha.



Az idő sodrában folyik tovább a harc,

ma sincs nyugalom, viszont van sarc.

Milyen nép az, mely nem védi magát?

Mely küzdelem nélkül adja át a hazát?

15321184154726677 original

A változás parazsa

Csillogó szemek, vidám arc,

az élet egy szakadatlan harc.

Bűbájos mosoly, s érző szív,

a lélek mindennap csatát vív.



Puha kacsók, kedves szavak,

megemlítésre érdemes javak.

Túlterhelt napok, kínzó éjek,

szeretet, vágyak, igen mélyek.



A kiszolgáltatottság komoly,

az akarat béklyójában fogoly.

Szállni szeretne az új remény,

ám börtöne fala rideg, kemény.



Sóhajok szárnyalnak a szélben,

megmerülnének már a kéjben.

A változás izzó parazsa hevül,

szikrája gyönyört ébreszt belül.

woman, portrait, face

Újra kisüt a Nap

Tombol a vihar, s tajtékzik a tenger,

a habok között hányódik egy ember.

A víz sodra dobálja tetszése szerint,

fuldoklik, kiált, majd lemerül megint.



Levegő után kapkodva harcol az árral,

fantáziája a vég küszöbén is szárnyal.

Felidézi a nemrég átélt boldog perceket,

az álmaiban már beteljesedett terveket.



Ereje fogytán, de nem adja meg magát,

bár kezdi érezni a közelgő halál szagát.

Görcsbe rándul a gyomra, feszül a teste,

milyen szép volna a kedvesével az este.



Nyeli a sós vizet, kiköpi, s küzd vadul,

akarata erős, azért sem marad majd alul.

Tett egy ígéretet és azt meg kell tartania,

az igazi érzéseit úszva is be kell vallania.



Látása homályosul, szíve erősen dobog,

ereiben a vér a szenvedély erejével robog.

Hirtelen lenyugszik a tenger, kisüt a Nap,

reméli a sorstól egy újabb lehetőséget kap.

drown, people in the water, immersed in

Sárkányvár

Az idők kezdetének hajnalán,

mikor a tűz sárkányai is éltek,

távoli csillagködök halmazán,

a népek békében megfértek.

 

Megvolt mindnek a maga tere,

gyarapodtak tehetségük szerint,

kincstáruk, raktáruk bőven tele,

a szerencse hitték, reájuk tekint.

 

Ámde a sötét gonosz életre kelt,

ármány, cselszövés kísérte útján,

a pusztításban igazi örömöt lelt,

nem foghattak láthatatlan múltján.

 

Háborúkat idézett elő, s gyilkolt,

felforgatta a rendet, a nyugalmat,

magáról mindent tagadott, s titkolt,

megdöntötte az összes uralmat.

 

Mindössze egy sárkányvár maradt,

mely hűen védte a galaktikus békét,

miközben a világ darabjaira szakadt,

az utolsó sárkány óvta hazája népét.

 

Tüzet okádva a szabadságért küzdött,

nem rémítette meg a háttér homálya,

a sötétség serege végül vérben fürdött,

s a béke visszatért az országa honába.

dragon, castle, fantasy

A sors végzete

Mindent és mindenkit ural a sors,

elkábít, elámít, s igencsak gyors.

Elbutít ha kell, s nyomorba dönt,

bármikor szennyel jól nyakon önt.



Önhitt vigyorral arcán tapos beléd,

mindenféle hazugságot hajít feléd.

Birkaként a végzeted felé terelget,

ha kell ellened fordítja a szerelmed.



Megkeseríti majd minden napodat,

a füledbe dúdolja kedvenc dalodat.

Elhiszed, hogy reád talált a remény,

pedig mi rád vár, az aztán kemény.



Gúnyos kacajjal az arcodba vihog,

tőle a dicséret nem más, csak szitok.

Kéjes gyönyörrel tipor bele a sárba,

hiába sóhajtozol megmentőre várva.



Magadnak kell szembeszállni vele,

a szíved bátor kitartással legyen tele.

Ha jól küzdesz, legyőzheted végleg,

akkor nem másé, övé lesz a végzet.

knight, fighter, fight

A nyugalom völgye

Napfény ragyogta be a tájat, melynél szebbet, emberi szem ritkán láthatott. Fákkal, virágzó bokrokkal borított dombok, hegyek gyűrűjében, hatalmas völgy terült el. Tavaszi szellő cirógatta a pompás virágok szirmait. A dús, zöld réten, megannyi apró élőlény élte mindennapjait.  E nyugalmat ritkán zavarta meg ember jelenléte.

Ma viszont, kora reggel óta csatazajtól volt hangos ez az idilli táj. Kardcsörgés, lódobogás, nyílvesszők susogása verte fel a megszokott csendet, az egész völgyben. Dárdák roppantak, pajzsok koppantak és nyögés, jajgatás, halálhörgés hallatszott mindenfelé. Vértől vöröslött a rét. Emberi végtagok, levágott fejek, lótetemek hevertek szanaszét. Porfelhő szállt a csatatér fölött. A halál szaga töltötte be a levegőt.

A forgatag sűrűjében, elszántan küzdött egy jól megtermett lovag. Villámgyorsan forgatta a kardját, miközben pajzsával védte magát. Idomított lova prüszkölve rúgta, harapta az ellenséget. Mellette küzdő társát hátulról le akarta szúrni egy idegen harcos, ám nem volt szerencséje. Ő rögtön lecsapta a karját. Ekkor kapott nyílvesszőt a lova. Nyerítve rogyott össze. Kis híján maga alá temette. Rögtön talpra ugrott és küzdött tovább. Nem volt vesztegetni való ideje. A következő percben lovasok vették körül, akik ugyanolyan páncélt viseltek, mint ő. Egy fehér lovat is hoztak neki.

Nem lehet igaz! Ma már két lovat lőttek ki alólam. – szólt oda a zászlóhordozónak.

Azt hiszem ideje bevetni a tartalék erőinket. – folytatta.

Egyetértek uram. Nagy a túlerő. Az embereink fáradnak. – hangzott a válasz.

Na, akkor utánam! – Ezzel nyeregbe pattant és úgy két tucat lovag kíséretében vágtatva indult az egyik magaslat felé. Nyilak suhantak és csapódtak be a közelükben. Több katona is holtan bukott le a lováról. Ő maga három nyílvesszőt is felfogott a pajzsával, de a negyedik a combjába csapódott. Felordított a fájdalomtól, mégis a nyeregben maradt és folytatta az útját tovább. Kis idő múltán a csapatával együtt eltűntek a domboldal mögött. Az ellenség azt hitte, hogy elmenekült és sorsára hagyta az embereit. Ebben a hiszemben még nagyobb lelkesedéssel támadták a hátrahagyott, kisebb létszámú sereget.

A domb túloldalán úgy tízezer páncélos lovas várakozott felsorakozva.  Látták a közeledőket.

Biztos a király parancsát hozzák. – mondta az egyikük.

Éppen ideje lenne. Már belefáradtam a várakozásba. – válaszolt a parancsnoka.

A közeledők megálltak egy magasabb ponton. A fehér lovon ülő lovas páncélja iszamos volt a vértől. A combjából kiálló nyílvessző okozta sebből patakzott a vér. Látszólag cseppet sem törődött vele. Levette a sisakját. A sereg meglepődve látta, hogy ez nem egy futár, hanem maga a királyuk. Nagy üdvrivalgásban törtek ki. A király csendre intette őket, majd teljes torokból ordítva szólt hozzájuk.

Katonák! Lovagok! Hazám fiai! Az ellenség betört az országunkba! Végigpusztították falvainkat, letarolták a terményeinket! Legyilkoltak minden útjukba kerülő férfit! Asszonyaitokat megbecstelenítették, gyermekeiteket pedig elhurcolták rabszolgának!  Itt és most, lehetőségünk van rá, hogy megállítsuk őket! Ideje számadást készítenünk! Vereségünk esetén mindenünk odavész! A szabadságunk, a hazánk, a családjaink, gyermekeink és nem utolsó sorban az életünk is!

Mire is mennénk az életünkkel, ha már semmink nem marad? Hogyan néznénk a népünk szemébe, ha nem tudnánk megvédeni őket? Mit gondolnának rólunk az utódaink? Miként emlékezne reánk a történelem?

‒ Több ezer katonám fekszik holtan a mezőn és majdnem ugyanannyi sebesültünk van! Ma két lovat lőttek ki alólam! Megsebesültem, de mindez mit sem számít, ha nem tudjuk megvédeni az országunkat! Kevesebben vagyunk, de mi az otthonunkért küzdünk! Az életünkért küzdünk! A szeretteinkért küzdünk! Vessünk számot és válaszoljunk a sorsnak! Minket nem lehet legyőzni! Minket nem lehet elpusztítani! Minket nem lehet megsemmisíteni és kitörölni az emlékezetből! Húzzunk most együtt kardot! Fel a pajzsot, a dárdát, az íjakat és előre a győzelemért! Előre a szabadságunkért! Velem tartotok?

A király kihúzta a kardját, megrántotta a gyeplőt, mire a paripa hangosan nyerítve két lábra állt és a levegőt rugdalta. Óriási ováció hallatszott. Az egész sereget áthatotta a lelkesedés. Az uralkodó fájdalmasan mosolygott, majd feltette a sisakját.

Utánam derék lovagjaim! Utánam a győzelemért! Végezzünk velük!

A hadsereg nekilódult. Dübörgött a föld a lovak patája alatt. Páncéljukon csillogott az immár lenyugodni készülő Nap fénye.

A völgyben, eközben már-már eldőlni látszott a csata. A betolakodók lemészárolták a királyi had legnagyobb részét. A közelgő győzelem mámorából, erőteljes dübörgés térítette magához őket. A domb irányába tekintettek. A napfénnyel szembenézve, hunyorogva, megdöbbenve látták, ahogyan óriási lovas sereg közeledik feléjük nagy iramban.

Mire leszállt az este, valamennyi megszálló holtan feküdt a vöröslő fűben. Az ország megőrizte szabadságát és függetlenségét.

A csata végén a király ledobta a sisakját és szomorúan nézett körbe. Fáradt, meggyötört arca komoly volt. Amerre a szem ellátott, a számára ismerős, halott lovagok hevertek. A nyílvessző okozta sebe nagyon fájt és sántikálásra kényszerítette. Magától pár méterre meglátta az országa egyik lobogóját a fűben, szakadtan, véresen. Odabicegett, lehajolt és felemelte, majd remegő kézzel a magasba tartotta és a katonáira nézve rövid beszédet mondott.

Győztünk! Győztünk derék lovagjaim! Nagy árat fizettünk érte! Itt fekszik népünk színe-java! Most menjetek és pihenjetek! Holnaptól újraépítjük a hazánkat!

A gyönyörű vidék hónapok múltán ismét olyannak tűnt, mint annak idején, azonban ennek a harcnak a nyomait megőrizte örökre, a csend alatt is.

39316 n
Kiss Gyula versei
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.