Saját alkotásaim
A remény halvány fénye most is pislákol,
még nem aludt ki, igyekszik harcolni,
és szegényeket, elesetteket istápol.
Próbálja támogatni az elmét, az értelmet,
rávilágítani a legsötétebb területekre,
s ellensúlyozni a hiábavaló félelmet.
Szeretné megértetni, biz küzdeni muszáj,
sőt, anélkül semmi esély és nincs jövő,
nem segít a teljesen hiábavaló viszály.
A remény halvány fénye kitart, amíg tud,
s bár önmagának is kellene a támasz,
hiszi, hogy belőle mindenkinek jut.
A szeretet és a gyűlölet harca régóta folyik,
az idők kezdete óta zajlik ez a küzdelem,
amíg az erejük végleg el nem fogyik.
Keményen csapnak össze minden percben,
a napfény megcsillan a kardjuk pengéjén,
ám mégsem állhatnak a sorsnak ellen.
A sors pedig kiszámíthatatlan, bizonytalan,
homály, s remény irányítja a csapásaikat,
aztán ugyanoda jutnak el minduntalan.
Ugyanoda, ahonnan valaha elindultak rég,
abba az időbe, amikor még béke honolt,
s mikor távolabbinak tűnhetett a vég.
A szeretet és a gyűlölet harca egyre mélyül,
kár mellébeszélni, itt az élet fog eldőlni,
s a győztes mindent el fog vinni végül.
A szenny lapátolása igen erőteljesen folyik,
éjjel és nappal is dolgoznak a munkások,
ám valahogy a szenny mégsem fogyik.
Az emberek mocsokban állnak undorodva,
és a bepiszkított ruháik erősen bűzlenek,
miközben levegőre vágynak fuldokolva.
Unják nagyon és szenvednek tőle rendesen,
rá kellene jönniük, önmagukért tenni kell,
nem pedig csak várni, s tűrni csendesen.
A szenny lapátolása és a sár dobálása megy,
alaposan megkeserítve a mindennapokat,
az élettől néhány nyugodt perc már kegy.
Az idők kezdete óta dúl,
a végtelen háborúk sora,
a kizsákmányolás sajnos,
állandó, nem áll le soha.
A szabadságáért népünk,
rengeteg vérrel küzdött,
a történelem folyamán,
mégis másoktól függött.
1848–49. hős idők voltak,
s felcsillant egy új remény,
az elnyomó hatalom ellen,
lázadt a gazdag, s szegény.
Véres csaták folyamában,
kemény harcokat vívtak,
halálig küzdöttek sokszor,
végül mégis sokan sírtak.
Sírtak, mert elbuktak végül,
Kossuth álma vérbe fulladt,
hazánk a bosszútól vérzett,
a tűz ki mégsem szunnyadt.
A szabadság vágya most is ég,
a földünket idegenek akarják,
özönlik a sötét, bűzös mocsok,
ha ezt hagyjuk, el is ragadják.
Mennyit ér az a nép, mely összefogni képtelen,
amely önmagát pusztítja, s belülről rohad,
melynek a sorsa sosem volt vértelen?
Amely fejet hajt idegen uralom előtt bármikor,
amelyet nem a hazaszeretet, a szív vezérel,
és amelyik folyamatosan csak pánikol?
Amelyik véres pénzért behódol, árulóvá válva,
és megtagadja a gyökereit, a dicső múltját,
s amelyiket könnyen taposnak a sárba?
Amelyiknek már szégyen az egykori nagysága,
amely kicsi akar lenni, csak, hogy élhessen,
s melyiket torzzá tesz a gyűlölet vaksága?
Amelyik ahelyett, hogy példát venne elődeitől,
és fennen hirdetné az 1848.-49. ragyogását,
csak részesülni akar árulása előnyeiből?
Melynek nem a haza a fontos, nem a becsület,
nem Petőfi, Kossuth, és nem a szabadsága,
melynek a saját földje csupán terület?
Melynek egy része uszít, hergel, a másik ellen,
és megtesz bármit a félelem fenntartásáért,
s amelyikből kihalóban a harci szellem?
Mennyit ér az a nép, amely nem küzd magáért,
amely tétlenül nézi, hogy a porig lealázzák,
s nem áll össze egy nemzetté, a javáért?
A rettegő lovag megjárta a hadak útját,
és részt vett sok csatában, sokfelé,
sosem feledve önmaga múltját.
A harcokban bátran küzdött, hősiesen,
és nem félt a páncélos ellenségeitől,
követte a parancsokat hűségesen.
Egy éjszaka rémisztő látomása támadt,
páncél nélküli emberek gyűrték le,
és ebbe a tudatba bele is sápadt.
Reggel vastagabb páncélt vett magára,
s óvatosan, szinte félve nézett körül,
gondolta, ez lesz a gyógyír a bajára.
Harc idején többé nem rohant az élen,
visszafogta a lovát is, miközben félt,
s alig várta, hogy végre hazaérjen.
A kastélyában ülve is a félelem kínozta,
páncélban evett, ivott, úgy is aludt,
és sokat gondolt a tömegsírokra.
A rettegő lovag szégyene lett magának,
s kezdte elveszíteni a maradék eszét,
a páncéltalanokat tartva a bajának.
A szeretetnek ideje, hogy felvegye a kardot,
és a reménnyel együtt csatába szálljon,
különben végleg elvesztik a harcot.
Ellenfelük akad bőven és igen kegyetlenek,
jól vív a gyűlölet, a harag, meg a düh is,
s mind sajnálat nélkül verekszenek.
Az oldalukon küzd a gonoszság, az ármány,
az irigység és a rosszakarat mellettük,
s kicsivel hátrább a csinált járvány.
Az elvetemültség és a kapzsiság sem kutya,
a vérszomj vérszemet kapva vérengzz,
s ott a butaság is, amely igen buta.
A szeretetnek ideje kiállnia a lovagi próbát,
másképp elbuknak a reménnyel együtt,
és az el is döntené az emberek sorsát.
A világ két arca bizony a szavakban is látható,
mindabban a mocsokban és a fertőben,
amelyektől jó soha nem várható.
Elit, elnyomás, zsarnokság, önkény, hatalom,
háború, félelemkeltés és elhallgattatás,
s élet, a másoktól elvett vagyonon.
A másik oldalon áll a szeretet, a hűség, jóság,
az elismerés, a tisztelet, a megbecsülés,
és a becsület, az ember nem jószág.
Egyik oldalon ott a sötétség ereje és a gonosz,
a másikon a fény harcol, meg a remény,
s mindez örökre kettősséget okoz.
A világ két arca egy időben játssza a szerepét,
az egyik arca a gyűlölettől torz és sápadt,
a másik megosztja a szívek melegét.
Az eddigi világ hamarosan a süllyesztőbe kerül,
minden, ami ez idáig szép és jó volt benne,
végleg a sötét gonosz mocsarába merül.
Az eddigi világ megszűnik és nem lesz visszaút,
vele köszön el a szeretet, a becsület, az élet,
s vele távozik a jelen, a jövő, meg a múlt.
Az eddigi világ élhetne, ha küzdene önmagáért,
ha nem adna fel minden esélyt és reményt,
s ha szükséges, kardot vonna az igazáért.
Az orkok ragaszkodnak a magas várukhoz,
és az azt körülvevő mitikus sötétséghez,
amely illeszkedik gonosz vágyukhoz.
A vágyuk az emberek világa fölötti uralom,
a káosz teremtése és a félelem keltése,
a pusztítás mámora nekik jutalom.
A sötétség leple alatt állandóan támadnak,
véres, habzó szájjal sújtanak le a világra,
az emberek semmi jót nem várhatnak.
Ha nem küzdenek, az orkoké lesz a diadal,
ha rettegnek, még a reményük is elvész,
és túlontúl hamar véget ér a viadal.
Az orkok ragaszkodnak a lopott javakhoz,
a könyörtelen, kegyetlen hatalmukhoz,
ám végül a végzet nekik is harangoz.
