Saját alkotásaim
Csodálatos jövőkép függ a múzeumi falon,
rajta háború, pusztulás, temető látszik,
ez a kép valósághű és realista nagyon.
A kép előtt állók tekintete merev, komoly,
döbbenten bámulják az alkotást sokáig,
és egyikük arcán sem látszik mosoly.
A lelkükben, mélyen, megborzong valami,
szinte érzik a bőrükön azt, amit látnak,
és eszükbe jutnak elődeik intő szavai.
Csodálatos jövőkép függ az emberek előtt,
ez a kép lefesti a számukra a rémálmot,
és próbál hatni rájuk mindenekelőtt.
A rettegő lovag megjárta a hadak útját,
és részt vett sok csatában, sokfelé,
sosem feledve önmaga múltját.
A harcokban bátran küzdött, hősiesen,
és nem félt a páncélos ellenségeitől,
követte a parancsokat hűségesen.
Egy éjszaka rémisztő látomása támadt,
páncél nélküli emberek gyűrték le,
és ebbe a tudatba bele is sápadt.
Reggel vastagabb páncélt vett magára,
s óvatosan, szinte félve nézett körül,
gondolta, ez lesz a gyógyír a bajára.
Harc idején többé nem rohant az élen,
visszafogta a lovát is, miközben félt,
s alig várta, hogy végre hazaérjen.
A kastélyában ülve is a félelem kínozta,
páncélban evett, ivott, úgy is aludt,
és sokat gondolt a tömegsírokra.
A rettegő lovag szégyene lett magának,
s kezdte elveszíteni a maradék eszét,
a páncéltalanokat tartva a bajának.
Miért van az, hogy mást gondol és mást mond sok ember,
mást tesz, mint amit ígér, s másként is viselkedik,
kit lát a tükörben, mikor beköszönt a reggel?
Miért van az, hogy az alakoskodás oly természetes szokás,
a becstelenség pedig egyre gyakoribb, jellemzőbb,
és mi okból is van mindenkin ekkora nyomás?
Miért van az, hogy egy élhető világból rémálmot csináltak,
és az emberiség zömét korlátozzák, de mindenben,
miközben magukból egyesek istent csinálnak?
A megtört lelkek világa és a gyermekek előre elvett jövője,
miközben fojtogató nehézségek gyötrik az embereket,
addig a gonosz csak halad, semmivel sem törődve.
A megtört lelkek világa, amelyben a remény csak szenved,
és amelyben a szeretet segélykiáltása a semmibe vész,
egy rémálom, ám korántsem a vég, hanem a kezdet.
Hullafáradtan tenni a dolgunkat nem egy élmény,
ellenkezőleg, maga a kimerítő rémálom,
és nincs igazi boldogság a végén.
Hiába az igyekezet, ha a lélek és a test is kimerül,
a figyelem erősen lankad, a beszéd zavaros,
s szomorú, de semmi nem sikerül.
Hullafáradtan tenni a dolgunkat, merő szenvedés,
s mikor az ember már azt sem tudja kicsoda,
nem érdekli semmilyen kedvtelés.
Az élet nem egy álom, nem volt az és nem is lesz,
szinte minden napunkat mások osszák be,
s így a sors, sokszor keserűvé tesz.
A legszebb éveink gyorsan elszállnak a semmibe,
s mire észbe kapnánk, már túlontúl késő,
rájövünk, nem jutottunk semmire.
Eközben elkopik a testünk és megfárad a lelkünk,
a vágyaink, a terveink elhagynak minket,
s nem sikerül önmagunkra lelnünk.
Az élet nem egy álom, sokkalta inkább rémálom,
amelyben kevés a jó, a szép és az öröm,
eltűntek, a végzetbe vivő sétányon.
Álmodozni a sötétségben, amikor a Hold is alszik,
nem túl jó, a csillagok sem ragyognak odafönt,
és az elmékben valami furcsa vihar zajlik.
Rémálmok gyötrik a lelkeket, félelmet gerjesztve,
izzadtságtól tapadtan remegnek az alvó testek,
s menekülnének már mindebből fejvesztve.
Álmodozni a sötétségben, bizony keserű álmodás,
és persze mindez igen jó az éjszaka rémeinek,
melyeknek a mi létünk, egy rémes látomás.
A csiga és a háza együvé tartoznak az elejétől,
otthona szép, csigás vonulatai látványosak,
s ez óvja az időjárás hidegétől, melegétől.
Lassan, komótosan járja a fárasztó, nehéz utat,
s amikor elfárad visszahúzódik a kuckójába,
ám másnap reggel új helyek után kutat.
A megszokott életét nem szándékozik feladni,
békésen eszegeti a különféle növényeket,
és nem akarja oly kedves házát eladni.
Az ellenségei azonban nem hagyják nyugodni,
mindenáron ki akarják lakoltatni a házából,
s többé nem akarják hallani szuszogni.
Békák, varangyok, madarak és kígyók gyötrik,
önmaga feladására kényszerítik kegyetlenül,
s addig zsigerelik, amíg meg nem döglik.
Akkor befalják a tehetetlen testét, s ezzel vége,
mostanság ez a borzalmas rémálom kísérti,
s ébredés után, félve elcsúszkál a stégre.
Gondolja vízbe veti magát, amiért ostoba volt,
és nem vette észre, hogy a halálát kívánják,
s minden ez eddig a pusztulásáról szólt.
A csiga és a háza a születésétől egynek számít,
és bármily gyáva is legyen, nem adja magát,
a tulajdonától soha, tapodtat sem tágít.
Fenik a kést a mészárosok, a kötényük véres,
a balta már jól élezett, a fenőacél ragyog,
s a vérszomjuk soha nem lesz véges.
Az akolban a rémült nyáj és a fejük lehajtva,
félelmükben egymásra sem mernek nézni,
nagyon rég nem voltak így becsapva.
Éveken át etették őket mindenféle szeméttel,
s amíg hallgatták a megtévesztő szavakat,
tele voltak a dús rétről szóló reménnyel.
Eljött az idő, amikor az álom rémálomra vált,
s a juhok népe csak most kezd ébredezni,
amikor látja, a vágóhíd kapuja kitárt.
Fenik a kést, s a levágás ideje kezdetét veszi,
egyiküket a másikuk után ölik le gyorsan,
és kiömlő vérük a zöld mezőt ellepi.
Milyen világban élnénk szívesen, örömmel, igazán,
egy irtózatos rémálomban, amely majd elpusztít,
s mely nem egyedüli a zsarnokság piacán?
Egy olyan borzalomban, ami most a létet fenyegeti,
és amely megöli mindazokat, akik élni akarnak,
s melyben erősen támadnak a gonosz seregei?
Milyen világban élnénk tovább a szokásos életünk,
olyanban, amiben béke, boldogság, egészség vár,
vagy amiben örök rabszolgaságban élhetünk?
Melyiket választanánk, az elnyomás tömény hadát,
vagy a szeretetet, a családot, a valódi igazságot,
és amelyben mindenki hallathatja a szavát?
