Saját alkotásaim
Régóta dühöng a vihar, homokot visz a szél,
szerte hordja a városokba és a falvakba,
s mindenki megszenvedi, aki csak él.
Régóta dühöng a vihar, tébolyultan tombol,
a homok belekerül az emberek szemébe,
s így nem látják, mi mindent lerombol.
A szeretetnek ideje, hogy felvegye a kardot,
és a reménnyel együtt csatába szálljon,
különben végleg elvesztik a harcot.
Ellenfelük akad bőven és igen kegyetlenek,
jól vív a gyűlölet, a harag, meg a düh is,
s mind sajnálat nélkül verekszenek.
Az oldalukon küzd a gonoszság, az ármány,
az irigység és a rosszakarat mellettük,
s kicsivel hátrább a csinált járvány.
Az elvetemültség és a kapzsiság sem kutya,
a vérszomj vérszemet kapva vérengzz,
s ott a butaság is, amely igen buta.
A szeretetnek ideje kiállnia a lovagi próbát,
másképp elbuknak a reménnyel együtt,
és az el is döntené az emberek sorsát.
Egyre nagyobb a szakadék az emberek között,
egyre nő a feszültség, a meg nem értés,
és a tudatlanság rejlik emögött.
Egyre terjed a gyűlölet, a levegő haraggal teli,
a téboly beszennyezi a mindennapokat,
és ennek okát mindenki másban leli.
Egyre nagyobb a szakadék az emberek között,
a szeretet és a jó szándék vészesen fogy,
a butaság teret nyer az értelem fölött.
Mindenki próbálja elkerülni a csalódásokat,
igyekszik óvni önmaga testét és lelkét,
s túlélni a marcangoló vívódásokat.
Próbálja megállni a helyét ebben a világban,
és sikeresen venni az akadályok sorát,
leplezve, hogy ő maga sem hibátlan.
Mindenki próbálja elkerülni, hogy elbukjon,
és reméli, hogy a sors majd segíteni fog,
abban is, hogy az útja végéig eljusson.
A világ legnagyobb rákfenéje, az a politika,
amiből hiányzik az erkölcs és az etika,
s melyben magas szintű a retorika.
Félelem által irányít és ígéretekkel elkábít,
hazugságokkal, zsarolással manipulál,
s minden igazságot letagad, elhárít.
Az intrika folyamatos, mindenfelé az árad,
behálózza az élet valamennyi területét,
igen kitartó és láthatóan nem fárad.
A világ legnagyobb rákfenéje igen hatásos,
észrevétlenül fertőzi meg az ép tudatot,
s a végeredmény legtöbbször halálos.
Az idő kíméletlenül telik az emberek szerint,
néha túl gyorsan, máskor meg túl lassan,
így váltakozik az érzet újra és megint.
Van, amire soha nem jut elég, de másra igen,
az idő pénz, ezt lehet oly sokszor hallani,
és valóban, ez az élet tényleg ilyen.
Az idő kíméletlenül telik, soha meg nem áll,
nem kérdez, nem ítél és nem kegyelmez,
s vele az álmok sokasága is tova száll.
Igen sok emléket őriz az emlékezetünk,
melyek a lelkünk mélyén pihennek,
többet, mint amit feltételezünk.
Igen sok emléket viszünk a végtelenbe,
ám odáig még átéljük őket sokszor,
újra, újból, nappal és éjjelente.
Mindenkinek van olyan, ami fontos neki,
legyen az személy, tárgy, vagy eszme,
és mindezekben az örömét leli.
Mindenkinek van saját gondja, meg baja,
vannak saját problémái, küzdelmei,
és fájdalmában néha eláll a szava.
Mindenkinek vannak jól eltitkolt érzései,
perzselő vágyai, szerelmei és bánata,
s vannak igen kétkedő kérdései.
Mindenkinek vannak félelmei, reményei,
vannak nehéz percei és olyan dolgok,
amiket soha nem tud megérteni.
Mindenkinek van olyan keserű pillanata,
amely elszomorítja a szívét, s a lelkét,
az ember néha önmaga áldozata.
Sok múlik az akaraton, de még mennyire,
és ha az ember nem küzd kitartóan,
minden esélye elszáll messzire.
A félrenézés, a szemlehunyás sosem segít,
aki gyenge és gyáván lehajtja a fejét,
az legtöbbször mindent elveszít.
Sok múlik az akaraton, akár maga az élet,
és ki nem tudja összeszedni önmagát,
az a nap minden percében félhet.
Az elefánt tetemén marakodnak az állatok,
az oroszlánok és a hiénák tépik a testét,
a legnagyobb is áldozattá válhatott.
Sakálok ólálkodnak arrább, várva sorukat,
néha odakapnak óvatosan és rettegve,
a nagyobbak megölték már sokukat.
Egyre több keselyű gyűlik a falatozók köré,
nagyon izgatottak, lesik a történéseket,
s mind reméli, ami marad, az az övé.
Az elefánt tetemén marakodnak dühödten,
s morognak egymásra izzó gyűlölettel,
sokszor egymást tépik dühökben.
