Saját alkotásaim
Már semmi nem lesz ugyanolyan többé, soha,
sem a szavak, sem a tettek, sem pedig más,
sokaknak a reményét fújta el a szél tova.
Már semmi nem lesz ugyanolyan, s ez biz fáj,
a szeretet is más ruhát ölt, jóval sötétebbet,
és megváltozik az egykoron gyönyörű táj.
Majd más megteszi, gondolják ezt oly sokan,
és legyen szó bármiről is, csinálják mások,
s az lényegtelen milyen módon, hogyan.
A nehézségekkel, bajokkal, nehéz együtt élni,
mindenki szeretne kibújni a felelősség alól,
s a legtöbb rettegő még önmagát sem érti.
Sokszor olyan jó lenne ez, vagy esetleg amaz,
ám kockázatosnak bizonyulhat a cselekedet,
és végül szokás szerint marad a panasz.
Ki kellene harcolni a szabadságot és a békét,
a nyugalmat, a család biztonságát, a jólétet,
de most nem hagyhatjuk magára a tévét.
Majd más megteszi, csupán türelem, az a fő,
ez a hozzáállás szégyenletes és siralmas is,
és nem csoda, hogy a sötétség ideje jő.
Mindig másra várva eltunyul az ember,
s reméli, túlélheti néhány kisebb sebbel.
A lelkében belül érzi, túl sokat hibázik,
s éppen ezért ha lehet, nem igen vitázik.
A viták megmutathatnák az igazi énjét,
s felfednék önmagának is valódi lényét.
Örökké kísértene az elvesztegetett múlt,
mely néha a kelleténél hosszabbra nyúlt.
Számtalan lelki seb, s rengeteg érzelem,
megbánt tettek, amiket tagad az értelem.
Elszalasztott lehetőségek, forró vágyak,
olyan gyakorta a haladás útjában álltak.
Mindig másra várva feladjuk az esélyt,
és nem biztos, hogy túléljük a veszélyt.
Küzdenünk kell, amíg a vérünk folyik,
s végig, míg a levegőnk el nem fogyik.
