Saját alkotásaim
A hiszékenység és a butaság együtt edzenek,
mindennap látogatják az edzőtermeket,
s ott izmaik fejlesztésébe kezdenek.
A hiszékenység és a butaság kézen fogva jár,
igen elégedettek önmaguk fejlődésével,
s hiszik, rájuk egy csodálatos jövő vár.
A kiváltságosok klubjában mindent szabad,
ama klub tagjai megtehetnek bármit,
és szórakozni való mindig akad.
Titkos összejöveteleken álarc mögé bújnak,
és fekete, csuklyás köpenyt viselnek,
úgy hódolnak a szexnek, bornak.
Sötét rituáléval kezdik meg a mágikus estet,
s amíg szól a sejtelmes zene és az ének,
láthatnak sok gyönyörű női testet.
Azután jöhet az arc nélküli bujaság és a kéj,
a szavak nélküli intimitás, a játszadozás,
csodás élményekkel zárul az éj.
A kiváltságosok klubjában dőzsöl ám az elit,
átlagember soha nem lehet eme kör tagja,
s aki kíváncsi, azt hamar jégre teszik.
A rettegő lovag megjárta a hadak útját,
és részt vett sok csatában, sokfelé,
sosem feledve önmaga múltját.
A harcokban bátran küzdött, hősiesen,
és nem félt a páncélos ellenségeitől,
követte a parancsokat hűségesen.
Egy éjszaka rémisztő látomása támadt,
páncél nélküli emberek gyűrték le,
és ebbe a tudatba bele is sápadt.
Reggel vastagabb páncélt vett magára,
s óvatosan, szinte félve nézett körül,
gondolta, ez lesz a gyógyír a bajára.
Harc idején többé nem rohant az élen,
visszafogta a lovát is, miközben félt,
s alig várta, hogy végre hazaérjen.
A kastélyában ülve is a félelem kínozta,
páncélban evett, ivott, úgy is aludt,
és sokat gondolt a tömegsírokra.
A rettegő lovag szégyene lett magának,
s kezdte elveszíteni a maradék eszét,
a páncéltalanokat tartva a bajának.
A pénz bűvöletében sokan mássá válnak,
csillog a szemük, pökhendiek lesznek,
s egy álomvilágnak a talaján állnak.
Kapzsiság árad az ereikben, éjjel-nappal,
a mohóság felfalja a lelkük maradékát,
és nem törődnek kicsivel, naggyal.
A hatalmi téboly kezd eluralkodni rajtuk,
s marakodnak a legkisebb koncokon is,
csak a pénz láttán derül fel az arcuk.
A pénz bűvöletében fuldokolnak a végig,
és nincsenek tekintettel senkire sem,
az emberséget nem pénzben mérik.
Az élet ütéseit bizony nem könnyű kiállni,
osztja ám az egyeneseket, a horgokat,
és a ringből nem lehet kiszállni.
Hiába jó a reflex, hiába hajolgat az ember,
a meccs alatt többször is padlóra kerül,
és fél, hogy ott is marad egyszer.
Ám tudja ha nem áll fel, mindennek vége,
vérzik a szemöldöke és számolnak rá,
ideje összeszednie magát végre.
Sejtelme sincs, meddig fogja még kibírni,
és hány menete lehet még neki hátra,
ám igyekszik a tiszteletet kivívni.
Az élet ütéseit kivédeni túlságosan nehéz,
aki ügyesebb, az jobban védi magát,
aki nem, az több pofont is benéz.
Varázsolnak a kezek, üresednek a zsebek,
a tátott szájak a csodálattól hangosak,
s meg vannak tévesztve a szemek.
Varázsolnak a kezek, tetőfokon az ámulat,
s miközben az emberek elméje alszik,
jól szórakozik az elitista társulat.
A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,
eldiskurálnak az együtt töltött időről,
s ezután béke lesz, reménykednek.
Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,
nem tagadja le a Föld jogos panaszait,
és nem is vár a bűneiért bókokat.
Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,
túl sok rosszat követett el a Föld ellen,
és ezért nem is lett a jövője fényes.
Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,
kipusztította a növény és állatvilágot,
és hazugságokba burkolta a szavait.
Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,
önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,
s amerre járt, sok halált osztogatott.
Mostanra már csak egy maradt közülük,
lejárt az idejük, ide juttatták magukat,
a végtelen többé nem hall felőlük.
A Föld és az utolsó ember kezet fognak,
s hosszasan néznek egymás szemébe,
az ember percei vészesen fogynak.
Egy férfi ül a padon, s mereng magában,
nézi a parkban daloló kis madarakat,
a Nap pihenni készül a határban.
Visszaidézi a múltat, közben a fákat nézi,
a lelki szemei előtt látja a szeretteit,
odafentről figyelik őt, hiszi, s érzi.
Tudja, hozzá is bekopog majd az alkony,
egy angyal képében gyengéden átöleli,
és hívja, a végtelenbe vele tartson.
Egy férfi ül a padon, nem sír, nem nevet,
s már látja is közeledni azt az angyalt,
az órájára néz, itt az idő, mehet.
Halkan járja az idő a végtelennek útját,
közben figyel, tanul és szomorkodik,
látva az emberek jelenét, múltját.
Látva, mit tettek a Földdel, s magukkal,
mivé is lettek az önzéstől, irigységtől,
mert soha nem bírtak a bajukkal.
Mivé tette őket a pénz, no és a hatalom,
a kapzsiság, a lelketlenség, a harag,
s az elképzelt győzelem, jutalom.
Mivé tette őket a tudatlanság homálya,
a hiszékenység és az égető gyűlölet,
s a hiábavaló várakozás a csodára.
Azt is látja, él még bennük igaz szeretet,
vágynak a szerelemre, szépségre, jóra,
és úsznának a fényben egy keveset.
Szeretnének boldogok lenni és nevetni,
örülni, kacagni, felhőtlenül ragyogni,
s a gondokat, bajokat végre feledni.
Halkan járja az idő a felfedezetlen utat,
s tudja, az az út egy valódi labirintus,
az emberek sorsa meglelni a kiutat.
Annyira unalmas már mindaz, ami folyik,
a mindennapi hazugságok, ígéretek,
és az emberek lealázása porig.
Ugyanaz a lelki nyomás, ugyanaz a séma,
és ugyanaz a félelemkeltés, riogatás,
mintha nem létezne más téma.
Annyira unalmas ez a cirkusz, ez a gazság,
és gusztustalan, hogy ezt megtehetik,
egyvalami hiányzik, az igazság.
