Mikor a Nap lepihen

Mikor a Nap lepihen, eljön a csillagok ideje,

fennen ragyognak az éjszaka sötétjében,

s nem zavarja őket a cudar tél hidege.

 

Olyanok, akár az apró gyémántok sokasága,

játékosan szórják szét ezüstös fényüket,

s nem süllyednek a feledés mocsarába.

 

Emlékük és szépségük az idők végéig kitart,

túlélik a galaxisok pusztulását az űrben,

s átvészelnek sok csillagközi vihart.

 

Mikor a Nap lepihen és a csönd is aludni tér,

a nyugalom a békességgel őrségbe indul,

s reggelig visszavonul a haragos szél.

Egy férfi sétál este

Egy férfi sétál este az utcán, s igen nagy a csend,

rajta kívül más nem tapos az őszi faleveleken,

újabban már a rettegés a megszokott rend.

 

Kevés ablakból szűrődik ki fény, a többi az sötét,

az emberek rettentő módon félnek mindentől,

és sokuk már sötétben issza meg a sörét.

 

Több helyen csecsemősírás hallik, s igen élesen,

a babák is megérzik, hogy a szüleik aggódnak,

ennek ellenére nem maradhatnak éhesen.

 

Ahogy lopja a távot, több helyen kutyák ugatják,

dühödten, s vicsorogva ugranak a kerítésnek,

zavarva ezzel a környék éjjeli nyugalmát.

 

Azon mereng, hogy hogyan is jutottunk el idáig,

hogyan hagyhatják az emberek mindezeket,

s tudja, ezt nem lehet már bírni sokáig.

 

Hihetetlen, hogy az értelem csúfos szintre jutott,

és elfeledte az elődök jó, hasznos tanításait,

s ilyetén az egykori fény a mélybe bukott.

 

Manapság igen gonosz erők pusztítják a világot,

könyörtelenül eltipornak mindenféle életet,

s egyre többek sírját borítják a virágok.

 

Egy férfi sétál este, csendben, s halkan lépkedve,

zűrzavarral a szívében aggódik a szeretteiért,

a sorsban, s a reményben nagyon kétkedve.

Az ég drágakövei

Az ég drágakövei fennen ragyognak az égen,

mint apró és szikrázó gyémántok sokasága,

amik szétszóródtak az éjszakai szélben.

 

Látványuk varázslatos, titkok sokaságát rejti,

jótékonyan hat a szívre, ahogy a lélekre is,

s igazi erejüket csak kevés ember sejti.

 

Az ég drágakövei tükröződnek a szemekben,

sejtelmesen cirógatva a vágyak sokaságát,

s reményt mutatva az égi jegyekben.

Megy az esti mese

Megy az esti mese, a maci a szépről beszél,

egy gyönyörű vidékről, hol finom a kenyér.

Egy olyan tájról, hol békében élnek a népek,

ahol szeretik egymást és soha nem is félnek.

 

Arrafelé mindig van étel és mindig van ital,

állandóan ragyog a Nap, ismeretlen a vihar.

Öregek, fiatalok megférnek egymás mellett,

s egyetlen falatért még küzdeni nem kellett.

 

Megy az esti mese, s a múlt egy a jelennel,

könnyen megküzdhet bárki a lelki sebekkel.

A maci eperre, málnára és szederre vágyik,

a fantáziája mindenkivel jótékonyan játszik.

Eljött az este

Eljött az este és a tűz hangulatosan ropog,

vidáman pattognak a szikrák szerteszét,

az asztalon szalonna, hagyma, borok.

 

Paradicsom, paprika, s kolbász is a tálcán,

több üveg pálinka és sör készenlétben,

ez szemet gyönyörködtető látvány.

 

A társaság jókedvű, vidám, s nagyon éhes,

remekül szórakoznak, miközben sütnek,

és sajnálják, hogy az éjszaka véges.

 

Csöpög a szalonna zsírja, s pirul a kenyér,

az étvággyal bizony semmi gond nincs,

ez a buli sok más hasonlóval felér.

 

Eljött az este, melyre régóta várt a csapat,

annyira, de annyira hiányzott ez nekik,

ma este isteni volt valamennyi falat.

Fagyos éjjelen

Fagyos éjjelen bagoly suhan a fák között,

új zsákmányra les, hiszen szeretne enni,

s meglát egy pockot a cserje mögött.

 

A pocok igyekszik láthatatlanná változni,

összehúzza magát, s mozdulatlanul vár,

mikor meghall egy varjút károgni.

 

A varjú azonban szintén zsákmányt akar,

neki is megfelelne a jól elhízott pocok,

nem szeret várni, s lecsap rá hamar.

 

Azonban a kiszemelt áldozata igen fürge,

bár lenézett rágcsáló, mégis jól harcol,

s ezért megy a varjú terve csődbe.

 

Ekkor sújt le a bagoly és gyorsan támad,

elsuhan a cserje fölött nagy karmaival,

odavág, ám a pocok még nem fárad.

 

Életét mentve inal a közeli üreg irányába,

ahol biztonságban érezheti majd magát,

s visszatérhet a megszokott világába.

 

A varjú és a bagoly összecsapnak fölötte,

mindketten az ízletes húsára vágynak,

s végül a földre csapódnak pörögve.

 

Fagyos éjjelen sem alszik az élet szikrája,

és bár a hatalmasok sokkal erősebbek,

a történéseket az életösztön diktálja.

Ragyognak a csillagok

Ragyognak a csillagok az éjszakai égen,

s föntről tekintenek le reánk igen régen.

Gyémántként szórják fényüket a Földre,

ami eljut a síkságra, hegyekbe, völgybe.

 

Karácsony éjjelén szikrázóan fénylenek,

és már évmilliók óta küldenek fényjelet.

Megmutatják az embereknek, itt vannak,

és senkit igazából cserben nem hagynak.

 

Ragyognak a csillagok, hullik már a hó,

és befagyott újra a város mellett álló tó.

A házakban, bent, gyertyák fénye villan,

s a szeretet eme békés estén el nem illan.

Csillagfényes éjszakákon

Csillagfényes éjszakákon, amikor a Hold ragyog,

vidám tündérek járják táncukat a friss levegőn,

s mindez így megy, míg eljönnek a fagyok.

 

Suhannak a széllel, csillognak az apró szárnyaik,

s mint megannyi apró gyémánt a sötét éjben,

bejárják a világnak legeldugottabb tájait.

 

Az emberi szemnek láthatatlanok e kicsi lények,

s fantáziának, az elme játékának tartják őket,

holott az idők legelejétől mellettük élnek.

 

Csillagfényes éjszakákon megjelenhetnek bárhol,

s a fogékonyabb emberek érzik a jelenlétüket,

annyira közel vannak, ám mégis távol.