Csillagfényes estéken szebbnek tűnik a világ,
egy kis időre megpihen minden, fű, fa, virág.
Az ezüstjét szórva békésen mosolyog a Hold,
a csend is aludni tér, semmi nem olyan zord.

Saját alkotásaim
Csillagfényes estéken szebbnek tűnik a világ,
egy kis időre megpihen minden, fű, fa, virág.
Az ezüstjét szórva békésen mosolyog a Hold,
a csend is aludni tér, semmi nem olyan zord.

Téli estéken, amikor a város mélyen alszik,
és még a csend is csendesen szunyókál,
semmiféle nesz, zörej, nem hallik.
Csillagok vigyázzák a nyugalmat és a békét,
fennen ragyognak már évmilliárdok óta,
s tőlük kapja minden lélek a fényét.
Téli estéken szorgosan dolgoznak az álmok,
a fantáziák segítségével messzire jutnak,
igen hasonlóak, ámde mégis mások.

Egy csendes téli éjszakán útra kél a szeretet,
vidáman mosolyogva járja a várost,
és felkeresi az összes gyereket.
Óvatosan bekukkant az összes ház ablakán,
és meglesi a nyugalmas pillanatokat,
ugyanúgy tesz, mint hajdanán.
Az álmok éjjelén, fenn, csillagok ragyognak,
és a Hold, mint jó gazda vigyáz reájuk,
eljött az ideje a télnek, fagyoknak.
Egy csendes téli éjszakán szerte béke honol,
bagoly figyel a behavazott ágak között,
és úgy ül ott, mint egy szobor.

A növények néma sikolya nem ráz meg senkit,
mivel a fülnek nem hallható és nem zavaró,
így az embereknek ez nem jelent semmit.
Eközben a szerencsétlen növény fél és reszket,
látja, hogy letépik a rokona leveleit, ágait,
s ő eközben végig tehetetlenül szenved.
Amikor pedig rá kerül a sor, hiszi, eljött a vég,
érzi a bántalmazó kezeket, kínzó fájdalmat,
és rettegve könyörög, hagyják élni még.
A növények néma sikolya mindig az is marad,
néma, mely nem rengeti meg eme világot,
e világot, amely a pusztulás felé halad.

Egy tavaszi estén, amikor a gondolat is alszik,
és a Hold mosolyog a csillagok között,
a sötétben a rigók éneke hallik.
Dalolnak az életről, a szerelemről, s a világról,
a természet szépségeiről, a nyugalomról,
és a rengeteg gyönyörű virágról.
Egy tavaszi estén, amikor a csend hangja száll,
s a levelek vidáman susognak az ágakon,
egy kis időre a békétlenség is leáll.

A szeretet és a csend fénye tündöklően ragyog,
mikor olyan közegbe ér, ahol befogadják,
nélküle bizony túl szürkék a napok.
A szeretet és a csend fénye titkot rejt magában,
a szív titkát, a bizalomét, az emberségét,
ez a fény egy csoda, a világ zajában.

Ha a csend végre hallatná a szavát,változna a világ,
s ha nem tűrné el a csekély számú üvöltözőt,
még a kopár sziklákon is nyílna virág.
Ha a csend végre hallatná a szavát, az csoda lenne,
lelkeket simogató dallam és varázslatos zene,
s mindenki megtalálná az örömét benne.

A hangulattalan időben még a remény is szendereg,
a ködfüggöny mögött a csend hangjait hallani,
mozdulatlan a város és alszik a rengeteg.
A hangulattalan időben a Hold ezüstje sem látható,
a csillagok sem ragyognak apró gyémántokként,
és ilyenkor a jókedv sem igazán szárnyaló.

Erősen fúj a hideg szél, csendes az esti város,
az utcák üresek, a madarak is alszanak,
a szeretet azonban nem álmos.
Erősen fúj a hideg szél, békesség mindenütt,
a feldíszített fákon ragyognak a fények,
és sokaknak ez fény mindenük.

Nem mindig az a gyengébb, aki annak látszik,
az élet gyakorta megtréfálhat bárkit,
és a sors igen sokszor játszik.
Nem mindig az a gyengébb, aki csendesen tűr,
aki nem szól vissza, mert felesleges,
és akinek nem hiányzik a zűr.
Nem mindig az a gyengébb, aki hagyja magát,
s aki nem vitázik arra érdemtelennel,
ha eljön az idő, hallatja a szavát.
