Saját alkotásaim
A pénz bűvöletében sokan mássá válnak,
csillog a szemük, pökhendiek lesznek,
s egy álomvilágnak a talaján állnak.
Kapzsiság árad az ereikben, éjjel-nappal,
a mohóság felfalja a lelkük maradékát,
és nem törődnek kicsivel, naggyal.
A hatalmi téboly kezd eluralkodni rajtuk,
s marakodnak a legkisebb koncokon is,
csak a pénz láttán derül fel az arcuk.
A pénz bűvöletében fuldokolnak a végig,
és nincsenek tekintettel senkire sem,
az emberséget nem pénzben mérik.
Halkan járja az idő a végtelennek útját,
közben figyel, tanul és szomorkodik,
látva az emberek jelenét, múltját.
Látva, mit tettek a Földdel, s magukkal,
mivé is lettek az önzéstől, irigységtől,
mert soha nem bírtak a bajukkal.
Mivé tette őket a pénz, no és a hatalom,
a kapzsiság, a lelketlenség, a harag,
s az elképzelt győzelem, jutalom.
Mivé tette őket a tudatlanság homálya,
a hiszékenység és az égető gyűlölet,
s a hiábavaló várakozás a csodára.
Azt is látja, él még bennük igaz szeretet,
vágynak a szerelemre, szépségre, jóra,
és úsznának a fényben egy keveset.
Szeretnének boldogok lenni és nevetni,
örülni, kacagni, felhőtlenül ragyogni,
s a gondokat, bajokat végre feledni.
Halkan járja az idő a felfedezetlen utat,
s tudja, az az út egy valódi labirintus,
az emberek sorsa meglelni a kiutat.
Karácsonykor is dől a mocsok eme világra,
és a szenny szolgái öntik is reánk bőven,
a szeretetre nem jut idő, csak vitákra.
Karácsonykor is dől a mocsok, s a gyűlölet,
a gonosz nem pihen még ilyenkor sem,
és nem hatja meg az ünnepi bűvölet.
A bérencek világában az árulás természetes,
a számukra a becsület az ismeretlen út,
s amiket tesznek, az mind feltételes.
A világukban a jellemtelenség a megszokott,
lelketlenek, gonoszak, kapzsik és önzők,
s az uralmuk alatt sok az elnyomott.
Képesek bármire, hazudoznak, lopnak sokat,
és mindig kiszolgálják azt, aki fizeti őket,
ám egyszer előlük is elmegy a vonat.
Egyszer leáldozik a csillaguk és el is köszön,
nem lesz rájuk már szükség, soha többé,
kívül kerülnek majd az eddigi körön.
A bérencek világában a sötétség az igazi úr,
náluk nem ragyog a Nap és nem is fog,
soha nem jutnak a pokol tüzén túl.
Melyik a leggonoszabb faj, az, amelyik fosztogat,
a pénzért bármire képes, rabol, meg gyilkol,
és eközben jó tanácsokat osztogat?
Amelyik irigy, melyiknek mindig a másé kellene,
amelyik szórakozásból bántja a többieket,
és amelyiknek hiányos a jelleme?
Amelyik önző érdekből pusztít, a hatalom a célja,
amelyik kegyetlenebb valamennyi állatnál,
s amelyik tud kedves is lenni néha?
Amelyik folyamatosan háborúzik és félelmet kelt,
amelyiknek egy része gonosz terveket sző,
s csak akkor nyugszik le, ha nyert?
Melyik a leggonoszabb faj, vajon melyik is lehet,
amelyik igényt tart mindenre, ami létezik,
és hiszi, mindezért bármit megtehet?
Akinek a szíve gonosz és csakis az érdek vezérli,
a lelkét pedig átjárja a mélységes sötétség,
az másoktól az anyagi javakat reméli.
Akinek a szíve gonosz, attól jót ne várjon senki,
hisz nincs benne szeretet, sem szánalom,
és bárkin átgázol, ha előre akar menni.
Akinek a szíve gonosz, az mások kínjainak örül,
fölényes, flegma, álszent, hazug és dölyfös,
s önmagát sok hasonlóval veszi körül.
Akinek a szíve gonosz, az kedveskedik szemből,
mosolyogva bájolog és dicséri is a másikat,
ám ha az elfordul, hátba szúrja egyből.
Akinek a szíve gonosz, annak is ketyeg az órája,
és hiába is szeretné, ő sem lesz halhatatlan,
s végül rájön, hogy nincs szükség őrája.
Hiába dúskál valaki a pénzben, ha üres a lelke,
ha nem érdekli semmi más ezen a világon,
s csak a hatalom megszerzése a terve.
Hiába dúskál valaki a pénzben, ha irigy, kapzsi,
és eladná a szeretteit is bármikor, bárkinek,
s a szívébe csak a gonosz jár be lakni.
Hiába dúskál valaki a pénzben, őt is eléri a vég,
nem menekülhet a sorsa elől, ahogy senki,
és a bűnei miatt, a tüzes pokolban ég.
Aki a fogához veri a garast, azt csakis a pénz érdekli,
a fukarsága nem ismer határt, egy igazi fösvény,
és szerinte a segítségét senki nem érdemli.
Aki a fogához veri a garast, az belefulladna a pénzbe,
az az istene, az igazi szent Grálja, a vágya tárgya,
a szerelme, s mindezt nem is veszi észre.
Aki a fogához veri a garast, az aztán született zsugori,
olyannyira, hogy még önmagát is cserben hagyja,
és számára a csalódottság túlontúl gyakori.
Az embernél nincs kegyetlenebb faj és nem is lesz,
érdekből, s pénzért öl, háborúzik, gyilkol,
önnön céljaiért minden megtesz.
Élvezetből pusztít, rombol és elveszi mások javait,
irtja az állatokat, eltiporja a növényeket,
s elhallgattatja az igazak szavait.
Szórakozásból bántja a gyengéket, s az elesetteket,
önmagát túlértékeli és oly okosnak hiszi,
előidéz folyton új veszedelmeket.
Az embernél nincs kegyetlenebb faj, bizony nincs,
pedig van jó oldala is, szép álmokkal teli,
s él benne szeretet, ami valódi kincs.
Mikor felszámolja a hitvány a jót, vajh mit ér el vele,
önmaga pusztulását gyorsítja fel és idézi elő,
s a végén a keze, a semmivel lesz tele.
Hiába igyekszik kimosni a szennyesét, oly felesleges,
valódi énjét hiába fényezi, s láttatja kegyesnek,
nincs semmiféle tette, ami érdemleges.
Mikor felszámolja a hitvány a jót, maga pusztul bele,
s vele pusztul a kapzsisága, a zsugori mivolta,
és végezetül megeszi majd őt, a fene.
