idő Archívum - Kiss Gyula versei

Mikor már túl nehéz a lant

Mikor már túl nehéz a lant, s nem bírjuk,

ráadásul az életünk zenéje unalmas,

önmagunkat kis híján elsírjuk.

Valaha e lanton csodás dallamok szóltak,

melyek örömöt okoztak a lelkünknek,

és alapot adtak mindenféle jónak.

Amíg szívből szóltak a zenéink, örültünk,

ragyogtunk, mosolyogtunk vidáman,

és senkivel, soha nem pöröltünk.

Telt-múlt az idő, a kottánk is megkopott,

a szemünk fátyolosan látta a napfényt,

és semmi nem volt a megszokott.

Mikor már túl nehéz a lant, ideje belátni,

nem tudjuk többé pengetni a húrokat,

s lassan a jövő kapuját ideje bezárni.

Kemény időket élünk

Kemény időket élünk, s rosszabbak jönnek,

miközben a világ tűzben ég, vérben úszik,

millióknak a szemébe szöknek könnyek.

Nem pihennek a történéseket irányító erők,

és bármit megtesznek a céljaik eléréséért,

hisz tudják, végül is ők lesznek a nyerők.

Rakéták és lövedékek szállnak a céljaik felé,

végzetesen beszennyezve földet, s levegőt,

az emberiség már nem sok jónak néz elé.

Folyamatos a hitegetés, hazudozás, félelem,

a rettegtetés, az elbutítás, a javak elvétele,

s mindezt az átlagember tűrni kénytelen.

Kénytelen, hiszen kiállni magáért képtelen,

és hiába húzza meg magát, hiába is remél,

a közelgő sötét jövője nem lesz vértelen.

Kemény időket élünk, amíg nem ébredünk,

és ha nem fogunk végre össze magunkért,

egy csettintésre megszűnhet az életünk.

Az idők kezdete óta dúl

Az idők kezdete óta dúl,

a végtelen háborúk sora,

a kizsákmányolás sajnos,

állandó, nem áll le soha.

A szabadságáért népünk,

rengeteg vérrel küzdött,

a történelem folyamán,

mégis másoktól függött.

1848–49. hős idők voltak,

s felcsillant egy új remény,

az elnyomó hatalom ellen,

lázadt a gazdag, s szegény.

Véres csaták folyamában,

kemény harcokat vívtak,

halálig küzdöttek sokszor,

végül mégis sokan sírtak.

Sírtak, mert elbuktak végül,

Kossuth álma vérbe fulladt,

hazánk a bosszútól vérzett,

a tűz ki mégsem szunnyadt.

A szabadság vágya most is ég,

a földünket idegenek akarják,

özönlik a sötét, bűzös mocsok,

ha ezt hagyjuk, el is ragadják.

Semmi nem örök

Semmi nem örök és soha nem is volt,

minden másodperc egy új kihívás,

s a végtelen csak növeli a sort.

Mindenki változik, tetszik, vagy sem,

megkopik az elme, kifárad az erő,

és meggyengül a látás, a szem.

Ráncosodik a bőr, a kezek remegnek,

az egykori szépség a múltba vész,

s a tettek a feledésbe vezetnek.

Semmi nem örök, a szeretet is alszik,

megtette a dolgát és visszavonult,

a szava többé már nem hallik.

Az idő túlmutat rajtunk

Az idő túlmutat rajtunk, bármit tegyünk,

nem szépít meg semmit, nem hazudik,

s nem foglalkozik vele, mi lesz velünk.

Nem áltat, nem ígér, s nem is kegyelmez,

nem szán meg, nem könnyezik értünk,

nem veregeti a vállunkat, fegyelmez.

Nem ölel át, s nem fogja meg a kezünket,

nem csókol arcon, nem játszik velünk,

azonban ő zárja le majd a szemünket.

Az idő túlmutat rajtunk, kicsik vagyunk,

erőtlenek, gyengék és túlontúl gyávák,

a végtelenben nem harsog a szavunk.

Az idő vándora

Az idő vándora megfogta a kis batyuját,

s végiggondolta miket pakoljon bele,

mielőtt bezárná a kis háza kapuját.

Pakolni való pedig szép számban akadt,

szerelmek, érzések, vágyak és álmok,

a szíve a bánatba majd beleszakadt.

Szomorú volt, hogy nem várhat tovább,

ám sietős a dolga, hisz ketyeg az óra,

s muszáj mennie egy házzal odább.

Azért még igyekezett elpakolni ezt, azt,

a szeretet emlékét, a béke pillanatait,

nem pedig szemetet és gisz-gazt.

Megrázta a batyut, érezte van ám súlya,

mégis eltette a fiatalság vidámságát,

és az egészség perceit is az útra.

Beszuszakolta melléjük a jót, a reményt,

a becsületet, tisztességet, az értelmet,

s nem utolsósorban az igaz erényt.

Az idő vándora bekötötte a batyu száját,

elmerengett, milyen csodás volt régen,

körbenézett, s lekapcsolta a lámpát.

Nem hozhatjuk vissza

Nem hozhatjuk vissza soha a múltat,

hiába vágyunk rá és hiába siratjuk,

ám a jövő, az rajtunk is múlhat.

Nem feledhetjük el, miket is tettünk,

azt sem, kik is vagyunk valójában,

és az idők során mivé is lettünk.

Nem feledhetjük el, kiket szerettünk,

ki volt jó és ki volt rossz hozzánk,

s közülük már kiket temettünk.

Nem feledhetjük el a szívünk titkait,

az érzéseinket és a vágyaink sorát,

s hogy hallgattuk mások szitkait.

Nem feledhetjük el, miket hibáztunk,

mennyi sebet őriz még a lelkünk,

és leginkább kikkel is vitáztunk.

Nem hozhatjuk vissza azt, ami nincs,

és talán nem is létezett sohasem,

ám az emlékezet, az nagy kincs.

A Föld és az utolsó ember

A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,

eldiskurálnak az együtt töltött időről,

s ezután béke lesz, reménykednek.

Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,

nem tagadja le a Föld jogos panaszait,

és nem is vár a bűneiért bókokat.

Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,

túl sok rosszat követett el a Föld ellen,

és ezért nem is lett a jövője fényes.

Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,

kipusztította a növény és állatvilágot,

és hazugságokba burkolta a szavait.

Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,

önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,

s amerre járt, sok halált osztogatott.

Mostanra már csak egy maradt közülük,

lejárt az idejük, ide juttatták magukat,

a végtelen többé nem hall felőlük.

A Föld és az utolsó ember kezet fognak,

s hosszasan néznek egymás szemébe,

az ember percei vészesen fogynak.

Halkan járja az idő

Halkan járja az idő a végtelennek útját,

közben figyel, tanul és szomorkodik,

látva az emberek jelenét, múltját.

Látva, mit tettek a Földdel, s magukkal,

mivé is lettek az önzéstől, irigységtől,

mert soha nem bírtak a bajukkal.

Mivé tette őket a pénz, no és a hatalom,

a kapzsiság, a lelketlenség, a harag,

s az elképzelt győzelem, jutalom.

Mivé tette őket a tudatlanság homálya,

a hiszékenység és az égető gyűlölet,

s a hiábavaló várakozás a csodára.

Azt is látja, él még bennük igaz szeretet,

vágynak a szerelemre, szépségre, jóra,

és úsznának a fényben egy keveset.

Szeretnének boldogok lenni és nevetni,

örülni, kacagni, felhőtlenül ragyogni,

s a gondokat, bajokat végre feledni.

Halkan járja az idő a felfedezetlen utat,

s tudja, az az út egy valódi labirintus,

az emberek sorsa meglelni a kiutat.

Az idő kíméletlenül telik

Az idő kíméletlenül telik az emberek szerint,

néha túl gyorsan, máskor meg túl lassan,

így váltakozik az érzet újra és megint.

Van, amire soha nem jut elég, de másra igen,

az idő pénz, ezt lehet oly sokszor hallani,

és valóban, ez az élet tényleg ilyen.

Az idő kíméletlenül telik, soha meg nem áll,

nem kérdez, nem ítél és nem kegyelmez,

s vele az álmok sokasága is tova száll.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30