Saját alkotásaim
Az idő kíméletlenül telik az emberek szerint,
néha túl gyorsan, máskor meg túl lassan,
így váltakozik az érzet újra és megint.
Van, amire soha nem jut elég, de másra igen,
az idő pénz, ezt lehet oly sokszor hallani,
és valóban, ez az élet tényleg ilyen.
Az idő kíméletlenül telik, soha meg nem áll,
nem kérdez, nem ítél és nem kegyelmez,
s vele az álmok sokasága is tova száll.
Mélységes sötétség van sok koponyán belül,
ahol csupán a harag és a gyűlölet tombol,
oda az értelem fénye soha be nem kerül.
Mélységes sötétség van szerte eme világban,
a téboly és az őrület hatalma növekvőben,
ez meg is mutatkozik a dühödt vitákban.
A türelem nem gyakori erény, csak kevesek erénye,
a mai világban bizony már nehezen fellelhető,
és sokszor a türelmetlenség lép a helyébe.
A türelem nem gyakori erény, fehér hollóként ritka,
itt-ott még felbukkanhat és megmutatja magát,
ám ha eltűnik, a hiányát a világ sírja vissza.
Amikor már minden fáj, akkor csak szenved az ember,
nem képes meglátni sem a szépséget, sem a jót,
és hiszi, hogy ő már senkinek nem kell.
Leélte az életét, dolgozott sokat, kitartóan, becsülettel,
szerette, imádta a családját, a barátait, ismerőseit,
s bármit megtett volna értük, hevülettel.
Amikor már minden fáj, a türelem nem létezhet többé,
minden vágy és álom, amely eddig reményt adott,
oly hirtelen vált semmivé, szürke köddé.
Amikor a kínzó hőség gyötri az embert, minden rosszabb,
a szenvedés, a kínlódás, s a türelmetlenség nagyobb,
ami eddig rövidnek tűnt, most sokkal hosszabb.
Amikor a kínzó hőség gyötri az embert, a hangulata nulla,
folyamatosan izzad, bűzlik, tapad, mindenkit leordít,
és már önmagáról is állítja, hogy csak egy hulla.
Szörnyű az, amikor szenved az ember folyamatosan,
mikor a nap minden perce csupa kín, s fájdalom,
és a teste épül le gyorsan, nem fokozatosan.
Mikor éjszakánként nem tud aludni, fullad és piheg,
emiatt oly ideges, ingerült, türelmetlen, kimerült,
s mikor már a kellemes hőmérséklet is hideg.
Szörnyű az, amikor szenved az ember kilátástalanul,
mikor megfárad, megfásul a lelke, keserű az élete,
és elege van mindebből, oly kimondhatatlanul.
Ha mindenki csak vár a sült galambra tátott szájjal,
s a szemeit behunyva álmodozik a jóról,
akkor ki is törődne bárki mással.
Vár, miközben telnek a percek, az órák és a napok,
kezd türelmetlen lenni, s korog a gyomra,
érzi, ideje alkotni valami nagyot.
Érzi, ám mégsem tesz semmit, tegyék meg mások,
azonban ez a gondolkodás a vég felé visz,
s kútba eshetnek a szép álmok.
Ha mindenki tétlenül ül, s bambán bámul maga elé,
biz csalódhat, mert a többi ugyanezt teszi,
s mind haladnak az éhhalál felé.
A hőségtől szenvedve nem ugyanaz semmi,
sokkalta nehezebb még levegőt kapni is,
s még fárasztóbb a dolgunkat tenni.
Kimerültebb, s idegesebb ilyenkor az ember,
ingerlékenyebb, szinte robbanásra kész,
és nyugalmat, békességet nem lel.
A hőségtől szenvedve igen kínzóak a napok,
a türelem elbujdokol árnyasabb vidékre,
s mindezt szenvedik, kicsik, nagyok.
