Saját alkotásaim
Bizony többre képes az elme, mint a test,
amíg az elme a fantáziával szárnyal,
addig a test igen puhány és rest.
Bizony többre képes az elme, ha hagyják,
ha nem zárják be kalitkába, ketrecbe,
s még a becsületét is visszaadják.
Hogyan lehetne szabad az a madár, aki kalitkában él,
és hogyan lehetne szabad az a sok-sok érző lélek,
miközben folyamatos korlátozások között fél?
Hogyan lehetne szabad a Nap, mikor felhők takarják,
és hogyan lehetne szabad a Hold, a sötét éjjelen,
ha a látványát mesterséges fények zavarják?
Hogyan lehetne szabad az élet, ha rabságra született,
ha csupán mások játékszere, mások kiszolgálója,
és nem tarthat soha egy békés kis szünetet?
Hogyan lehetne szabad az ember, önnön béklyóiban,
amit saját maga rakott fel, s amitől csak szenved,
vajon megérti-e majd mindezt, a végső óráiban?
A kalitka fogságában vidáman énekelnek a madarak,
az életről, a természet szépségéről, a kék égről,
s csicseregve idézik fel a régi, szép nyarakat.
Énekelnek a barátságról, a szeretetről, a szerelemről,
a ragyogó Napról, a tollaikat borzoló szellőről,
a virágokról, a fákról és a zöld levelekről.
Amíg dalolnak, elfeledik, hogy igazából csak foglyok,
ez fel sem tűnik nekik, hiszen kapnak enni, inni,
s úgy érezhetik, hogy elkerülik őket a gondok.
A kalitka fogságában élnek, s kívül sok szépet látnak,
látják a felhőket és a szabadon szárnyaló társaikat,
akik hamarosan majd maguk is fogollyá válnak.
Az ego kalitkába zár és kiutat soha nem mutat,
megfertőzi az alapjában normális elmét is,
s e helyzetből menekvés után nem kutat.
Hiszi, hogy nem lehet más vélemény sohasem,
nem tűri el a bírálatot és mások állításait,
s bizonytalan, hogy mi is van odabent.
Nem fogadja el az igazságot, semmiképp, soha,
s ha netán kiderülne, hogy nem volt igaza,
akkor azt állítaná, ez nem más, csoda.
Az ego kalitkába zár, s önnönmagát védelmezi,
egyszerűen nem tűrhet semmiféle ellenállást,
miközben a hamis valóságot vélelmezi.
