Saját alkotásaim
A félelem és a hiszékenység igen csodálatos páros,
remekül beleilleszkednek ebbe a mai világba,
ám ténykedésük biz önmagukra is káros.
Jól elvannak, vígan, mosolyogva telnek a napjaik,
sokszor találkoznak barátjukkal, a butasággal,
és sokat buliznak együtt, estétől hajnalig.
A félelem és a hiszékenység kéz a kézben menetel,
engedelmesen bólogatnak mindig, mindenre,
bátorságból viszont egyikük sem remekel.
Józan ész és értelem nélkül nem sok esély marad,
mivel az emberiség jó része még el sem hiszi,
hogy a sorsuk igen rossz irányba halad.
Sokaknak nincs ideje, energiája, a valóságot látni,
sőt, ha látja is, egyszerűen nem tudja elhinni,
hogy bárkik el akarnák az élettől vágni.
Józan ész és értelem nélkül elhal minden remény,
apró gyertyalángként pislákoló fénye kialszik,
s mindenki rájön, a jövő milyen kemény.
A mélységesen elbutított elmék világa, ím megérkezett,
a sötétség leple igen gyorsan és hatékonyan terjed,
ám a gonosz bizony, még így sem elégedett.
Számára az idő nagyon fontos, eredményt akar, hamar,
nem bírja kivárni a természetes folyamatok végét,
és az, hogy még van élet, a számára fanyar.
A mélységesen elbutított elmék világa, az maga a halál,
ahonnan nincs visszaút és nincs esélye a jövőnek,
a remény ott nem mást, csak sírokat talál.
Aki ébren is alszik, annak a valóság csak álom,
nem fogja fel a körötte lévő történéseket,
s nem zavarja a nyakába tett járom.
Nem hisz el semmit abból, ami sajnos biz igaz,
s nem akarja megérteni azt sem, amit lát,
számára az igazság soha nem vigasz.
Aki ébren is alszik, annak koromsötét a jövője,
persze a jelene is csupán tragédiák sora,
és kizárólag a félelmet viszi a jövőbe.
De hát a tévé nem mondta, halljuk oly sokszor,
s ezért nem hihető, hogy bántanak minket,
sajnos sok ember ilyenformán voksol.
Bizony most rettegni kell a betegségek hadától,
s a nem létező bajok is sírba tehetnek bárkit,
a napok újra hangosak a bérencek zajától.
Takard el az arcod, ne rettents el másokat soha,
hiszen véletlenül még friss levegőhöz jutnál,
s akkor nem temethet el a hazugságok kora.
Adasd csak be magadba a véget okozó mérget,
s engedelmesen valld be, mit is birtokolsz,
különben nem tudják eltüntetni a népet.
Mindig hajts fejet és a gondolkodást felejtsd el,
ne vitázz, fogadd el, hogy semmid nem lesz,
s úgy a lelked örömöt, boldogságot lel.
Miközben a birkák nyakát vágják, azok némák,
és a kidülledt szemeikből csordogál a könny,
belül fájón érzik, nem esznek több szénát.
De hát a tévé nem mondta, így biztos nem igaz,
aki ennek szellemében éli az utolsó napjait,
annak a számára a halál kegyes és vigasz.
Áll az ökör a tükör előtt, s a látványt csodálja,
micsoda termet és milyen szeretni való arc,
mekkora szarvak, ő a világnak csodája.
Büszke alkatát meg is irigyelheti a többi állat,
kidolgozott izmok, s hozzá bikaerős lábak,
nem meglepő, hogy irigylik is százak.
Az eszét tekintve sem fog akadni méltó párja,
hisz nincs olyan a Nap alatt, amit ne tudna,
és elbődülését az egész világ várja.
Áll az ökör a tükör előtt és elégedett magával,
ekkora tehetséget meg sem érdemel a Föld,
miért is törődne tehát mások bajával.
Az élet a tét, a gonosz harca szakadatlan,
létezhet olyan, aki ne élne szabadabban?
Kimúlni bizony egyik élőlény sem akar,
s mégis sokuk számára a sors biz fanyar.
Folyamatos a küzdelem a halál torkában,
s rengeteg állat osztozik a másik sorsában.
Mindegyik a maga módján védi, mi az övé,
úgy is, ha sok rivális, ellenség gyűlik köré.
A hím oroszlán sérült gerincével is kitart,
számára négy betolakodó hozta el a vihart.
Elvesztette a trónját, s már nem sokáig él,
esélytelen, vérzik, szenved, de mégsem fél.
Az antilop sokkosan, kilógó belekkel menekül,
a hiénák tépik, s szaggatják, míg végül elterül.
A gepárd anya apró kölykeit igyekszik védeni,
oroszlánnal szemben, nem lehet lépést véteni.
Bátran küzd a gnú a hiénakutyák gyűrűjében,
öklelve forog jobbra-balra a csata sűrűjében.
A menekülési esélye csekély, de nem adja fel,
s egy óvatlan pillanatban a körből kiutat nyer.
A növények versengve nőnek a Nap fénye felé,
mind igyekszik tekeredve elhajolni a másik elé.
Az élet ösztöne óriási, átjár kicsiket, nagyokat,
leküzdhet reménytelenséget, félelmet, s bajokat.
Az élet a tét, s eközben miket is tesz az ember?
Korlátok között senyved, megszólalni sem mer.
Maszkban, lesütött szemekkel, s gyáván lapul,
önhittsége, hiszékenysége, butasága ejtette rabul.
Mindezek okán már a saját gyermekeit sem védi,
bárhogy is szereti őket, a hazugságokat nem kétli.
Tétlenül várja, amíg mindenkibe méreg kerül,
eme ostobaságot, az élet ösztöne sem írja felül.
A két koma igencsak sűrűn találkozik,
nevük szerint az Irigység és a Butaság,
másokkal biz egyikük sem barátkozik,
s mindkettő szentül hiszi, hogy uraság.
Az Irigység csak munkálkodik folyton,
ami a másoké, az neki azonnal kellene,
elvárja, hogy eleget keressen a bolton,
s nagyságát tanúsítja valódi „jelleme”.
Önzése soha nem ad jót, vagy szépet,
a rosszindulata is korlátlan, határtalan,
önmagáról festetné le a legszebb képet,
a gondolkodása gyakorta szabálytalan.
A Butaságot kiemeli az „óriási” tudása,
hisz ragyogó fény Ő a sötét homályban,
nem történhet meg soha elméje bukása,
míg mindenkit kioktat végzete honában.
Úgy véli, hogy mindent tud, amit lehet,
ezt a mindent páratlan bölcsként osztja,
az emberi fajért többet már nem is tehet,
amíg valaki hatalmától meg nem fosztja.
Párosuk legyőzhetetlen, szentül hiszik,
s velük versenyre kelni eleve lehetetlen,
remélik ennél még sokkal többre viszik,
jó tulajdonságaik ellen bárki tehetetlen.
A juhok akolba zárva bégetnek,
mi történni fog velük nem értik,
sajnos már nem sokáig élhetnek,
ám végük közeledését nem érzik.
Meg vannak osztva egymás iránt,
nem ugyanúgy rágcsálják a füvet,
nem fogják fel a jó, helyes irányt,
pedig a halál gyorsan feléjük üget.
Birkamód, némán, tétovázva állnak,
nem érdekli őket az utódok hangja,
már csak a lemészárlásukra várnak,
nem számít, melyiknek mi a rangja.
Legyen az tarka, fekete, vagy fehér,
vastag gyapjújú, netán frissen nyírt,
a semmittevésük egy aláírással felér,
s nem fogják tudni továbbadni a hírt.
Az akol körül áll a gyilkosok sora,
a nyájon röhögve fenik a bárdokat,
a birkák ezt nem fogják érteni soha,
végleg elveszítik a szép juh álmokat.
Egyikük sem menekül, hiába remélt,
feleslegesen árulta el nyájbéli társát,
ostobaságuk fajuk kiirtásával is felér,
irántuk egyetlen birka sem érez hálát.
Dülledt szemű, levágott fejek tömege,
néma elmúlás, hörgés nélküli hangok,
nem hallatszik messze a szívek zöreje,
elég lesz a fejsze, nem kellenek tankok.
A birkanép önként átadja majd magát,
mind a másikat okolja, naivan, hiába,
a történelem nem hallja nyájuk szavát,
sorsukkal így nem szállhatnak vitába.
