Saját alkotásaim
Megérteni a megérthetetlent soha nem lehet,
az emberi elme egyszerűen képtelen rá,
és nem is tudja, mi az, amit tehet.
Megérteni a megérthetetlent kínzóan gyötrő,
a tudat hiába is reménykedik a csodában,
az eszmélés fájó lesz, mindent elsöprő.
Létrejött egykoron egy varázslatos kert,
tündérek gondozták, védték, s óvták,
eme kertben mindőjük örömöt lelt.
Tele volt szeretettel, virággal, csodával,
bizalommal, reménnyel, s vágyakkal,
és szépséges álmok hosszú sorával.
Tele volt őszinte örömmel, megértéssel,
valódi boldogsággal, mindenféle jóval,
no meg élethosszig tartó egészséggel.
Tele volt virágzó fákkal, tiszta szívekkel,
mosollyal, vidámsággal, igaz lelkekkel,
és szemet gyönyörködtető színekkel.
Létrejött egykoron egy varázslatos kert,
az emberi szemek előtt rejtve maradt,
így élte túl, biztonságra csak így lelt.
Kényelmesebb nem gondolkozni, mint tenni,
és könnyebb félrenézni, mint elismerni,
viszont így igen nehéz előre menni.
Egyszerűbb követni a megtévesztett tömeget,
mint kiállni az igazságért, szabadságért,
és nem elfogadni a hazug szöveget.
Egyszerűbb fejet hajtani, az kevésbé fog fájni,
és semmibe nem kerül az engedelmesség,
csupán nem kell a valóságot látni.
Kényelmesebb nem gondolkozni, mint tudni,
a tudás fárasztó, félelmetes és megrettent,
biz könnyebb árulóként előre jutni.
Az öntelt patkány hitte, ő a legkiválóbb,
a legszebb, a legjobb, a zsenik zsenije,
s miatta lesz országa a legvirágzóbb.
Mindennap a tükörben bámulta magát,
nárcizmusa az egekig emelte a gőgjét,
s meg sem hallotta a többiek szavát.
Nem érdekelte a többi patkány siralma,
és a panaszuk sem hatotta meg soha,
egyedül önmagában volt bizalma.
Mulatozott, hazudozott és játszadozott,
mindent tagadott, mit előtte mondott,
s a népéért bizony nem fáradozott.
Bezzeg magáért igen, tömte a bendőjét,
elvárta, hogy mindig higgyenek neki,
és eközben itta a kedvenc pezsgőjét.
Elárult bármit is, ha haszna volt belőle,
ehhez talált magához méltó társakat,
és senki nem menekülhetett előle.
Dölyfössége túl ment minden határon,
a pökhendisége túlragyogta a Napot,
s elképzelte, kifog majd a halálon.
Azonban az nem sikerült, hisz elbukott,
saját telhetetlensége okozta végzetét,
és így a koronáig el már nem jutott.
Az öntelt patkány kudarca így végleges,
az egykori imádói táncolnak a sírján,
számára a hitványsága lett végzetes.
Kemény időket élünk, s rosszabbak jönnek,
miközben a világ tűzben ég, vérben úszik,
millióknak a szemébe szöknek könnyek.
Nem pihennek a történéseket irányító erők,
és bármit megtesznek a céljaik eléréséért,
hisz tudják, végül is ők lesznek a nyerők.
Rakéták és lövedékek szállnak a céljaik felé,
végzetesen beszennyezve földet, s levegőt,
az emberiség már nem sok jónak néz elé.
Folyamatos a hitegetés, hazudozás, félelem,
a rettegtetés, az elbutítás, a javak elvétele,
s mindezt az átlagember tűrni kénytelen.
Kénytelen, hiszen kiállni magáért képtelen,
és hiába húzza meg magát, hiába is remél,
a közelgő sötét jövője nem lesz vértelen.
Kemény időket élünk, amíg nem ébredünk,
és ha nem fogunk végre össze magunkért,
egy csettintésre megszűnhet az életünk.
A gyűlölet és a butaság kéz a kézben járnak,
s a hiszékenységgel karöltve tombolnak,
ha rajtuk áll, nem lesz többé másnap.
Mindenfelé hőbörögnek, dühöngnek rendre,
tajtékoznak a haragtól, ha észt találnak,
s az igazság nem intheti őket csendre.
Igyekeznek befészkelni az elmékbe, tudatba,
s az árulással kiegészülve igen büszkék,
sokszor az öntelt kábulatba zuhanva.
Amerre járnak, a Nap haptákban áll az égen,
s mosolyogva kíséri őket hódító útjukon,
nem a Hold, ők tündökölnek az éjben.
A gyűlölet és a butaság igen hatékony páros,
sikeresen gerjesztik a félelmet, rettegést,
s nem hiszik el, a tevékenységük káros.
Az idők kezdete óta dúl,
a végtelen háborúk sora,
a kizsákmányolás sajnos,
állandó, nem áll le soha.
A szabadságáért népünk,
rengeteg vérrel küzdött,
a történelem folyamán,
mégis másoktól függött.
1848–49. hős idők voltak,
s felcsillant egy új remény,
az elnyomó hatalom ellen,
lázadt a gazdag, s szegény.
Véres csaták folyamában,
kemény harcokat vívtak,
halálig küzdöttek sokszor,
végül mégis sokan sírtak.
Sírtak, mert elbuktak végül,
Kossuth álma vérbe fulladt,
hazánk a bosszútól vérzett,
a tűz ki mégsem szunnyadt.
A szabadság vágya most is ég,
a földünket idegenek akarják,
özönlik a sötét, bűzös mocsok,
ha ezt hagyjuk, el is ragadják.
Mennyit ér az a nép, mely összefogni képtelen,
amely önmagát pusztítja, s belülről rohad,
melynek a sorsa sosem volt vértelen?
Amely fejet hajt idegen uralom előtt bármikor,
amelyet nem a hazaszeretet, a szív vezérel,
és amelyik folyamatosan csak pánikol?
Amelyik véres pénzért behódol, árulóvá válva,
és megtagadja a gyökereit, a dicső múltját,
s amelyiket könnyen taposnak a sárba?
Amelyiknek már szégyen az egykori nagysága,
amely kicsi akar lenni, csak, hogy élhessen,
s melyiket torzzá tesz a gyűlölet vaksága?
Amelyik ahelyett, hogy példát venne elődeitől,
és fennen hirdetné az 1848.-49. ragyogását,
csak részesülni akar árulása előnyeiből?
Melynek nem a haza a fontos, nem a becsület,
nem Petőfi, Kossuth, és nem a szabadsága,
melynek a saját földje csupán terület?
Melynek egy része uszít, hergel, a másik ellen,
és megtesz bármit a félelem fenntartásáért,
s amelyikből kihalóban a harci szellem?
Mennyit ér az a nép, amely nem küzd magáért,
amely tétlenül nézi, hogy a porig lealázzák,
s nem áll össze egy nemzetté, a javáért?
Egy nemzet sorsát eldöntheti, hol tartja az eszét,
van-e bátorsága megküzdeni a szabadságáért,
s mi jellemzi, a fényes kard, vagy a szemét.
Képes-e a hazájáért vészterhes időkben harcolni,
és egy emberként összefogva csatába indulni,
vagy fejet hajt, s akkor meg fogják sarcolni.
Képes-e félretenni a nézeteltéréseket, a haragot,
az egyéni sértettséget, dacot és a büszkeséget,
s odaadni a lelkéből, a szívéből egy darabot.
1848. március 15-én erre képessé vált a magyar,
a szabadság utáni vágy beragyogta a kék eget,
s mindőjük kardot kötött az oldalára hamar.
Petőfi Sándor és a márciusi ifjak kiálltak bátran,
szembeszálltak a zsarnokokkal, elnyomókkal,
s Magyarhon népe velük tartott e csatában.
Kitört a szabadságharc, fennen lobogott a zászló,
a piros-fehér-zöld szín ott volt már mindenütt,
most az elnyomottak tömegéből lett a vádló.
Kossuth Lajos hívó szavára hazatértek a katonák,
a huszárokat szólította a vér és a hazaszeretet,
s nem állította meg őket a félelem, babonák.
1848.-49. dicsőségét az emlékezet nem feledheti,
nem feledheti az áldozatokat, a vért, a hűséget,
és a magyar szabadságvágyat nem temetheti.
Egy nemzet sorsát eldöntheti, miért él, miért hal,
mi a fontos a számára és van-e benne becsület,
amelyik népben ilyen nincs, az biztosan kihal.
A hazaárulás bűne soha nem megbocsátható,
senkitől, semmikor és semelyik időben,
s az effajta bűn nem is igazolható.
Régebben a büntetése egyértelmű volt, halál,
aki a hazáját eladta, bármennyi pénzen,
annak árulásában nem létezett határ.
Egykettőre lecsapott a hóhér bárdja a fejekre,
vagy kötél került a nyakakba egyhamar,
ezt az igazságtételt hagyva a jelenre.
A hazaárulás bűne újabban büntetlen marad,
és minden el van nézve a haza árulóinak,
miközben a világ a végzete felé halad.
