Saját alkotásaim
Lehetnek szép szavak,
csordultig tele szívek,
ámulásra méltó javak,
s igen sokat érő címek.
Mindez nem ér semmit,
felületes látszat csupán,
gúzsba köt, de mennyit,
sokan bámulnak bután.
Belül van a valós érzés,
igaz gyöngyként ragyog,
olykor felmerül a kérdés,
vajon mégis ki vagyok?
Semmitmondó a válasz,
lehet, hogy talán senki,
nincs igazán erős támasz,
mégis tovább kell menni.
Egy igaz ölelés segíthet,
reménnyel, szeretettel teli,
belőle a szív biz meríthet,
főleg, ha a társát is megleli.
Az idők kezdetének hajnalán,
mikor a tűz sárkányai is éltek,
távoli csillagködök halmazán,
a népek békében megfértek.
Megvolt mindnek a maga tere,
gyarapodtak tehetségük szerint,
kincstáruk, raktáruk bőven tele,
a szerencse hitték, reájuk tekint.
Ámde a sötét gonosz életre kelt,
ármány, cselszövés kísérte útján,
a pusztításban igazi örömöt lelt,
nem foghattak láthatatlan múltján.
Háborúkat idézett elő, s gyilkolt,
felforgatta a rendet, a nyugalmat,
magáról mindent tagadott, s titkolt,
megdöntötte az összes uralmat.
Mindössze egy sárkányvár maradt,
mely hűen védte a galaktikus békét,
miközben a világ darabjaira szakadt,
az utolsó sárkány óvta hazája népét.
Tüzet okádva a szabadságért küzdött,
nem rémítette meg a háttér homálya,
a sötétség serege végül vérben fürdött,
s a béke visszatért az országa honába.
Egész életünk küzdelemmel telik,
oly kevés a jó, s kevéske az öröm,
még kevesebb a jótett és a jólét,
több a keserű és az önző közöny.
Sok a kínzó fájdalom és a bánat,
mindennapos a meg nem értés,
kegyetlen a valóságos ismerete,
az igazság kimondása biz sértés.
Kihasználtak vagyunk e világban,
kizsigerelt semmik, nullák csupán,
létünk eltűnik a semmibe gyorsan,
nyomunk sem marad magunk után.
Emlékünk még a rokonainkban él,
amíg az ő szívük is végleg elcsitul,
az idő folytatja útját a végtelenbe,
melynek háborgása örökre elsimul.
Az érzelmek útján vihar tombol,
nincs olyan, mit le nem rombol.
Szenved a lélek, s tűzben égve,
gyakran felpillantunk a sötét égre.
Magunkat kérdezzük, hogy lehet,
az ember a halál ellen nem tehet?
Tehetetlenül nézzük végig a véget,
miközben a fájdalom nagyon éget.
Ereinkben lüktet a vér, sajog a szív,
belül halljuk amint a szerettünk hív.
Hív és mégsem segíthetünk rajta,
mivel a halál nem az a kegyes fajta.
Küzdhetünk mi akármilyen bátran,
sőt, akár állhatunk körülötte százan,
minden hiábavaló. Átjár a szánalom,
ami marad nekünk, a kínzó fájdalom.
Maszk az arcokon, orron, szájon,
beletemetve az élet, a lélek,
ki hordja, mire várjon?
Semmi jóra, félelemre, s ámításra,
állandóan pánikolós percekre,
hátsó gonosz számításra.
Elrettent az érintéstől, az öleléstől,
családtól, baráttól, gyerektől,
ismeretlen jövevénytől.
Elhidegíti az embereket egymástól,
szívtelenné teszi az érzőket,
hazudozva egymásról.
Rettegésben tart, ameddig akarják,
amíg az első kísérletük tart,
míg azt lezavarják.
Agymosottá tesz, pánikot gerjeszt,
a tudatot homályba taszítva,
újabb iszonyatot erjeszt.
A népek tömegét rabszolgává teszi,
tárggyá, bábbá alacsonyítva,
az életkedvét is elveszi.
A maszk nehezíti az oxigén felvételt,
a szén-dioxid visszakerülve,
növeli az élet elvételt.
Amennyiben a védelme valós lenne,
miért is kellene félni attól,
ki ilyet fel nem tenne?
Senki nem hinné mi történhet vele,
míg fiatal, s a szíve álmokkal tele.
Azonban az idő kegyetlenül halad,
ugyanaz soha semmi nem marad.
Fájdalmak jönnek, mik nem voltak,
erről a régi öregek regéi is szóltak.
Kopik az elme, elszállnak a vágyak,
nem üzemel az, hogy élj a mának.
Minden pillanat megterhelővé válik,
a sors az emberrel gonoszul elbánik.
Mi egykor szép volt a távolba vész,
sokszor tétovázik és megáll az ész.
Ketyeg az óra, a mutatók nem várnak,
a végtelen illúziójának az útjába állnak.
A sötét valóságról lehullik majd a lepel,
végül nincs menekvés, bármit is teszel.
Az idő sejtelmesen suhan,
a feledés homálya terjeng,
sok pillanat sötétbe zuhan,
a szív és az elme verseng.
Az emlékezés tüze ragyog,
szárnyra kél a vágy sóhaja,
lehet hideg, netán fagyok,
átforrósodik milliók óhaja.
Újraélni a fontos perceket,
tisztábban látni az elmúltat,
felidézni a komoly terveket,
ez biz mindent felülmúlhat.
Érzéseket ismételten átélni,
visszacsinálni a hibák sorát,
dolgokat tudni, s nem vélni,
a sors ezúttal meg is bocsát.
Egész életünk sora gondokkal telített,
nincs olyan, aki semmit nem veszített.
Érzelmek vihara, zűrzavaros vágyak,
elfojtott szerelmek, régen kihűlt ágyak.
Az igazi szeretet megismer, s elfogad,
az idők végéig színtisztán megmarad.
Egykor megszületett a Remény,
nem tudva, hogy az élet milyen
rideg, s kemény.
Megtanult járni, két lábra állni.
Igyekezett, figyelt, s nem akart
sokáig várni.
Mosolygott, vidáman játszott,
könnyed pajkossággal tanult,
pedig még alig látszott.
Később kitartóan küzdött tovább,
megismerte az embereket, örült,
s vidáman indult odább.
Felnőve visszatért. Biztatta őket,
a terhekbe belefáradt férfiakat
és kimerült nőket.
Ő volt a segítő, a harcos Remény.
Nem volt dölyfös, gőgös, kapzsi,
sőt igencsak szerény.
Fáradozásai hiába valóak voltak.
Az emberek között töltött évei
a csalódásról szóltak.
Becsapták, sokszor semmibe vették.
Mindezt hitványul, önzően, aljasul
s gonoszan tették.
Összetört a szíve, megsérült a lelke,
fájt, hogy a semmiért küzdött
és bújában a halálát lelte.
Vihar dúl a lelkemben, mikor igazságtalanságot látok,
van belőle bőven, hisz gyorsan terjed, mint egy átok.
Nehéz küzdeni ellene, sajnos van utánpótlása bőven,
legyőzni pedig nehéz, harcolhatok akármilyen bőszen.
A többség csak vár a jóra, lustán és félelemmel telve,
bár szeretne jobb életet, küzdeni érte mégsem merne.
Vihar dúl a lelkemben, hibáiból az emberiség nem tanul,
másra hárítaná a felelősséget, miközben sunyin meglapul.
Nehéz a helyzet, a reményekért tenni kell, akár erőn felül,
akkor talán jobb lehet minden, a vihar pedig végleg elül.
