Saját alkotásaim
Az idő kíméletlenül telik az emberek szerint,
néha túl gyorsan, máskor meg túl lassan,
így váltakozik az érzet újra és megint.
Van, amire soha nem jut elég, de másra igen,
az idő pénz, ezt lehet oly sokszor hallani,
és valóban, ez az élet tényleg ilyen.
Az idő kíméletlenül telik, soha meg nem áll,
nem kérdez, nem ítél és nem kegyelmez,
s vele az álmok sokasága is tova száll.
Igen sok emléket őriz az emlékezetünk,
melyek a lelkünk mélyén pihennek,
többet, mint amit feltételezünk.
Igen sok emléket viszünk a végtelenbe,
ám odáig még átéljük őket sokszor,
újra, újból, nappal és éjjelente.
Mindenkinek van olyan, ami fontos neki,
legyen az személy, tárgy, vagy eszme,
és mindezekben az örömét leli.
Mindenkinek van saját gondja, meg baja,
vannak saját problémái, küzdelmei,
és fájdalmában néha eláll a szava.
Mindenkinek vannak jól eltitkolt érzései,
perzselő vágyai, szerelmei és bánata,
s vannak igen kétkedő kérdései.
Mindenkinek vannak félelmei, reményei,
vannak nehéz percei és olyan dolgok,
amiket soha nem tud megérteni.
Mindenkinek van olyan keserű pillanata,
amely elszomorítja a szívét, s a lelkét,
az ember néha önmaga áldozata.
Sok múlik az akaraton, de még mennyire,
és ha az ember nem küzd kitartóan,
minden esélye elszáll messzire.
A félrenézés, a szemlehunyás sosem segít,
aki gyenge és gyáván lehajtja a fejét,
az legtöbbször mindent elveszít.
Sok múlik az akaraton, akár maga az élet,
és ki nem tudja összeszedni önmagát,
az a nap minden percében félhet.
Az elefánt tetemén marakodnak az állatok,
az oroszlánok és a hiénák tépik a testét,
a legnagyobb is áldozattá válhatott.
Sakálok ólálkodnak arrább, várva sorukat,
néha odakapnak óvatosan és rettegve,
a nagyobbak megölték már sokukat.
Egyre több keselyű gyűlik a falatozók köré,
nagyon izgatottak, lesik a történéseket,
s mind reméli, ami marad, az az övé.
Az elefánt tetemén marakodnak dühödten,
s morognak egymásra izzó gyűlölettel,
sokszor egymást tépik dühökben.
Ragyog a téli Nap, kápráznak a szemek,
hunyorogva látják csupán a világot,
s így úgy tűnhet, minden remek.
Ragyog a téli Nap, szépnek tűnik a jövő,
s talán a remény is magára találhat,
ha a fényből marad még hírvivő.
A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,
a magas hegyek között lévő völgyben,
s így újra retteghettek a szarvasok.
Ezek a toportyánférgek ugyanazt vonyítják,
hosszú évek óta hallatják a hangjukat,
s a vidék lakói a veszélyt gyanítják.
A falvakban, a tanyákon, oly sokféle állat él,
birkák, kecskék, disznók, meg marhák,
s mindegyikük ettől a falkától fél.
Van is rá okuk, hisz az ordasok igen éhesek,
és nem kegyelmeznek, mohón falnak,
a fogaik nagyon sokszor véresek.
A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,
s a völgyben hagyott pusztításuk után,
mások lettek az esték, a hajnalok.
Olyan sokan szomorkodnak, nap, mint nap,
szenvednek a fájdalmaktól, a bánattól,
és reményt bizony nem sokuk kap.
Szenvednek a nélkülözéstől, az igaztalantól,
különféle betegségektől, a pénzhiánytól,
és nem állnak messze a vigasztalantól.
Látják, milyen sebességgel terjed a sötétség,
így egyre kevesebb fény jut el hozzájuk,
s érzik, a számukra nem jön segítség.
Olyan sokan szomorkodnak ezen a világon,
a szemek völgyét sós patakok áztatják,
s vizük megcsillan a letépett virágon.
Sokan nem mernek szembenézni önmagukkal,
és nem merik felvállalni önnön hibáikat,
nem bírnak el gondjaikkal, bajaikkal.
Sokan nem mernek szembenézni a valósággal,
az érzéseikkel, fájdalmaikkal, bánatukkal,
és a jelenlegi világ okozta csalódással.
Olyan most a világ, mint a fortyogó vulkán,
a belsejében iszonyú erők működnek,
és biztosan kitör majd idő múltán.
Olyan most a világ, mint egy ködös mocsár,
igen veszélyes hely és kiismerhetetlen,
ahol nem látható élesen a határ.
Olyan most a világ, mint egy lángoló mező,
melyen az élet hamvai hevernek szerte,
s melyet nem tud eloltani az eső.
Olyan most a világ, mint egy vídia, kemény,
olyan, mint egy kietlen és forró sivatag,
amelyet örökre elhagyott a remény.
