Saját alkotásaim
Aki fél a tükörbe nézni, annak van rá oka,
hiszen ott szembesülnie kell magával,
s mit a tükörben lát, nem egy csoda.
Sőt, éppen az ellenkezője, az az igazi való,
s hiába szeretne a legjobbnak látszani,
a tükör megmutatja, hogy csak csaló.
Csaló, mivel hazugul letagadja a látványt,
és önmagának is állítja, ez csak látszat,
hisz ő tündér, aki legyőzi a sárkányt.
Aki fél a tükörbe nézni, az a valóságtól fél,
mert az túlontúl fájdalmas tud lenni,
s így inkább a sötét hazugságban él.
A tudás fényét megtalálja az, ki folyton keresi,
aki rááldozza az idejét, a szívét, s a lelkét,
és kit az elszántsága az egekig emeli.
Aki felteszi az életét is, hogy tisztán láthasson,
kinek minden szava és tette maga a való,
és ki azért él, hogy jobbá válhasson.
Aki ember tud maradni bármi is legyen az ára,
kinek fontos a nappal, de fontos az éjjel is,
s akinek a becsület soha nem drága.
Kinek a szegény nem alávalóbb, mint a gazdag,
kiben van könyörület, van segítőszándék,
és kiben az érzések nyomot hagynak.
Akinek van lelke, mit nem vehet meg az ördög,
és egyébként sem eladható, semmi pénzen,
körötte a sok hazug hiába is szörcsög.
A tudás fényét megtalálja az, aki arra érdemes,
akiben a csend fénye olyan tisztán ragyog,
s akinek a világ sorsa igazán lényeges.
Agymosó Masa mossa a hiszékeny agyakat,
ezt teszi naponta, rendre, folyamatosan,
és mindig kétszer, az unott szavakat.
Így éri el, hogy a mosásának nyoma legyen,
és mindenki ugyanazt a mantrát hajtsa,
mind a földön, égen, vízen, s hegyen.
Igen szorgosan dolgozik, hisz ez a feladata,
ezért is kapja a pénzét és az elismerést,
hiszi, nemsokára eljön az ő pillanata.
A pillanata, amelyben fennen tündökölhet,
melyben fürödhet, mint a hal a vízben,
és amely által ragyogva üdvözölhet.
Agymosó Masa mossa a fogékony elméket,
s mindazt, amire a megbízói megkérik,
ha kell, rongyot, ha kell, kelméket.
Arcmaszk mögé bújva, nem ember az ember,
csupán egy szolga és egy arctalan senki,
ki önmagára a félelem miatt nem lel.
Aki nem vállalja fel az értékeit, s az igazságot,
mert retteg és könnyebb is fejet hajtani,
semmint képviselni az égető valóságot.
Könnyebb megtagadni a szeretteit, az álmait,
letagadni mindazt, amit valaha szeretet,
és megcsúfolni a legtitkosabb vágyait.
Könnyebb elhatárolódni mindentől, ha fáj is,
és egyszerűbb hátat fordítani a múltnak,
mintsem kardot fogni, még ma, máris.
Arcmaszk mögé bújva, a lélek sokat szenved,
és sokat gyötrődik, amiért olyan gyenge,
s amiért manapság igen sokat enged.
A tudás és a tudatlanság együtt rója az utat,
amit az emberiség hajnala óta járnak,
ám nem találtak sohasem kiutat.
Kiutat az élet nehézségei elől, a félelem elől,
s miközben az idő vasfoga őrölte őket,
érezték, hogy önnön világuk ledől.
A tudás próbálta tanítgatni a tudatlanságot,
és számtalanszor lehajolt érte a földig is,
mégsem hozott a sötétbe világosságot.
A tudatlanság csökönyös volt és nem tanult,
inkább befogta a füleit, hogy ne halljon,
holott a kíváncsiság benne is lapult.
Befogta a szemeit is, hogy ne lássa az igazat,
s inkább félrenézett, ha mégis meglátta,
a számára a hazugság a szent kirakat.
A tudás és a tudatlanság sokat veszekedtek,
a kapcsolatuk mindig is túl viharos volt,
bármerre is jártak, vagy tekeregtek.
Valamiben reményt lelni egyre nehezebb,
egyre inkább fogyatkozik a józan ész,
s az értelem is jelentősen kevesebb.
Tömegek nyögik a hitványak gaz uralmát,
a hazugságaikat és az elnyomásukat,
hisz ezért kapja mind a jutalmát.
Elveszik és ellopják a kisemberek pénzét,
káoszt teremtenek a terveik szerint,
s elhozzák nekik a háború rémét.
A szabadságot véres csizmákkal tapossák,
mindenféle emberi jogot eltipornak,
és ezt szenvedi meg a lakosság.
A józan vélemények a szemétre kerülnek,
és miközben az emberek rettegnek,
addig a bűnösök kéjbe merülnek.
Amíg ők dúskálnak a javakban, pénzben,
s a bankszámláik kövérre dagadnak,
rengetegen szenvednek a létben.
Valamiben reményt lelni lehetetlen álom,
és míg az emberiség némán csak tűr,
addig a nyakára záródik a járom.
A szenvedések tengerén a vihar erősen tombol,
milliónyi kis hajót dobálnak a hullámok,
s míg a vihar tart, pusztít, rombol.
A nagy méretű hajókat nem fenyegeti a veszély,
ők erősebbek, s védettebbek a kicsiknél,
a számukra sokkalta több az esély.
A szenvedések tengerén még a remény is elhal,
víz alá kerül az esély is és nincs visszaút,
hisz a félelem minden lelket felfal.
Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,
s ha csak azután ismerik el a szépségét,
miután többé nem láthatja a világot.
Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,
ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,
s elnémították mind, az igaz szókat.
Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,
és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,
a gyász pedig fájóan reánk köszönt.
Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,
ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,
ahol soha, a csillagok között nem fél.
Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,
hazugság volt az életünk minden perce,
s mindvégig a sötétségben lapultak.
Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,
ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,
s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.
Álomban tartva a világot, könnyű azt uralni,
hisz míg édesden alszik és csak horkol,
nem érzi, mekkorát fog zuhanni.
Pedig fog, mégpedig gyorsan és igen mélyre,
ahonnan nem tud visszamászni majd,
s nem nézhet fel a tündöklő égre.
Ahol esetleg rádöbben, mekkorát is hibázott,
és mennyire kihasználták őt az altatói,
miközben önmagára nem vigyázott.
Álomban tartva a világot, bármit lehet tenni,
bármit, bármikor és az egész világgal,
és így fog elveszni az élet, ennyi.
A nyugati szél összesodorta a mocskot, szemetet,
és elárasztotta velük a falvakat, városokat,
az egész világot, utcákat, s tereket.
Eme szenny belepte a virágos kerteket, parkokat,
bejutott minden élőhelyre, a legkisebb résbe,
s elnyomta a segélykiáltó hangokat.
Fuldoklásra kényszerítette az emberek sokaságát,
akik nem hittek még a saját szemüknek sem,
s így eltűrték a tébolyult rohanását.
A nyugati szél összesodorta a gonoszt, s a rosszat,
az elvetemültséget, a kapzsiságot, az árulást,
a hatalomvágy pedig kitart, élethosszat.
