Saját alkotásaim
Az értelem fáklyája csak pislákol a sötétben,
az egykor ragyogó lángja lassan kialszik,
s nyoma sem marad az idő ködében.
Az értelem fáklyája régen világította az utat,
az utat, mely egy jobb világ felé vezetett,
azonban most nehezen talál kiutat.
Elég nagy baj az, ha valaki néz, de mégsem lát,
s a szemei hiába is vannak látszólag nyitva,
ha nem ismeri fel sem a füvet, sem a fát.
Elég nagy baj az, ha valaki lekicsinyli az igazat,
mert a tudata egykori lángja csupán pislákol,
és nem fogja fel, hogy a világ egy kirakat.
Elég nagy baj az, hogy emberek idáig jutottak,
s oly mértékben eltompultak az évek során,
hogy immár csak a valótlanra nyitottak.
Amíg nem huny ki végleg az értelemnek fénye,
és amíg ragyog a Nap, fent, a kéklő égen,
addig reménykedhet a bolygó népe.
Míg még van erő a lelkekben, hogy küzdjenek,
addig akadhat esély és adódhat remény is,
ahhoz, hogy végleg meg ne szűnjenek.
Amíg nem huny ki végleg az élni akarás lángja,
s amíg nem hal ki az emberekből a szeretet,
addig a létet, senki nem tiporhatja sárba.
Tűzben perzselődnek a lelkek, forró lángban égnek,
izzik bennük a vágy, az igazi szeretet után,
és gátat vetnének az örök végnek.
Tűzben perzselődnek a lelkek, s a lángjuk az égig ér,
beragyogja a világ legeldugottabb zugait is,
mielőtt eme lángokat, elfújja a szél.
Csendes éjjeleken halkan útnak indulnak az álmok,
és megkerülve az elmét, csodákat varázsolnak,
felkeltve a fantáziák világában a lángot.
Annál a lángnál láthatóvá válnak az áhított vágyak,
különleges kalandok történnek minden este,
ám reggelre az álmok is pihenni vágynak.
Csendes éjjeleken bárki más lehet és mássá válhat,
olyanná, amivé szeretne, de ébren nem megy,
ezért a lelkek egész nap az éjszakára várnak.
A szabadság lángja egykor fennen ragyogott,
s ha be kellett világítania a sötét térbe,
bizony soha nem habozott.
Éltette az embereket, s a szíveket melengette,
reményt vitt a reménytelenség idején,
sokaknak az életet jelentette.
Manapság megpróbálják eltaposni, de végleg,
a gonosz erőknek nagyon útjában van,
ám híre megmaradhat névleg.
A lángja erősen gyengül, az ereje is elhagyja,
szinte csak pislákol már benne az élet,
izzó parazsát a szél felkapja.
A szabadság lángja haldoklik, viszont még él,
s ha az igaz, tiszta szívek ereje táplálja,
összeszedve magát új életre kél.
A szeretet lángja oly halovány és sápadt,
gyéren pislákol a sötétben, nagyon fáradt.
Az ereje elhagyta, a gonosz, gyilkos ködben,
s megérezte az ármány erejét mindeközben.
Elkedvetlenedett a sok rossztól, amit látott,
s hiába parázslott benne a jó meleg, fázott.
Megdöbbent, hogy ennyire el tudták feledni,
s vele együtt az álmokat, vágyakat is temetni.
A szeretet lángja csalódott, reményét vesztette,
hisz a világ ezúttal önmagát koporsóba fektette.
Karácsony jő. Legyenek a lelkek bezárva bárhol,
a szívük ereje táplálja és ő újfent erősen lángol.
Patakként csordogál a tiszta szeretet,
őszinte lángja szívből, erősen táncol,
messzire száll, mint az őszi levelek,
célhoz érkezhet bármikor és bárhol.
Nem pusztíthatja el semmiféle vihar,
bíbor tüze erős, a lélek ereje táplálja,
nem nőheti be sem moha, sem muhar,
perceit az idők végezetéig számlálja.
Felhők szárnyán szabadon szárnyal,
gyémántként csillog tündöklő fénye,
megharcol a leggonoszabb homállyal,
miközben kristálytiszta marad lénye.
Más érzelmek nem érnek fel vele soha,
azok csupán megtévesztő szeszélyek,
emléküket bármely szellő elfújja tova,
a szavak helyett az érzések beszélnek.
