Saját alkotásaim
Hiába ébresztene a kakas, ha csak zavar vele,
ha az udvar népe inkább aludna tovább,
és a fejük a napi gondokkal van tele.
A tyúkok, a libák, a kacsák, a juhok, alszanak,
ahogyan a kecskék is, no meg a tehenek,
s a disznók is álomnapokat tartanak.
A galambok sem vágynak a dúcból kirepülni,
a kutyák és a macskák sem a vackaikból,
mind igyekszik az ébresztőt kikerülni.
Hiába ébresztene a kakas, s hiába kukorékol,
az ő ideje már lejárt, az élővilág nem érti,
és ezért nem lesznek ott az ébredéskor.
A hiénák királynője élvezi a zsarnoki uralmát,
és lekenyerezve a hozzá közelebb állókat,
húscafatokkal biztosítja a hatalmát.
A többi hiéna lényegtelen, ők csupán szolgák,
örüljenek, hogy egyáltalán még élhetnek,
és elvárja, tegye mindőjük a dolgát.
Sikeresen vadásszanak, vagy gyűjtsék a dögöt,
s ha netán szerencsésen élelemhez jutnak,
ő nem habozik, üvölti, máris jövök.
Hisztérikus kacagása megrémíti az élővilágot,
félelmet és rettegést szül amerre csak jár,
ám ettől még nem nyer bizonyosságot.
Bizonyosságot afelől, nincs igazán veszélyben,
az ellene lázadó hiénák még kissé gyengék,
de lesújt majd rájuk, nagyon keményen.
A hiénák királynője félti és védelmezi trónját,
kész ölni, gyilkolni, s alakoskodni is érte,
egyelőre örül, mivel túlélte a próbát.
A természet úgy örül a folyamatos háborúknak,
és a hihetetlen pusztításnak, amit elszenved,
oly boldog, hogy az emberek háborúznak.
Minden zege-zuga tele van lőszerrel, rakétával,
és a sok-sok soha le nem bomló hulladékkal,
ám e tények leplezve vannak hazugsággal.
Persze tudja, hogy ezek csakis díszei a Földnek,
örökre beleivódnak a talajba, minden sejtbe,
és jót tesznek az életnek, no meg a zöldnek.
Imádja azt is, hogy fentről szórják rá a mérget,
gyakorta be van csíkozva a tündöklő égbolt,
s eme gyakorlat sajnos nem igen ér véget.
Bezzeg a kisemberek, azok igazán szennyeznek,
az autóikkal, a légzésükkel és a létükkel is,
ám a bolygóért nem nagyon könnyeznek.
A természet úgy örül, hogy állandóan tiporják,
s az egykori gazdag élővilága csupán emlék,
immár fel sem ismeri régi szép mivoltát.
Kitörni készül a vulkán, rettentő ereje egyre nő,
belülről régóta feszíti a fortyogó, izzó láva,
s a közelében perzselve fojtogat a hő.
Kitörni készül a vulkán, vészterhes idők járnak,
amint dühe rázúdul a védtelen élővilágra,
sokuknak már nem lesz többé másnap.
Csodálatos kis életközösség található a parkban,
örvös gerlék, cinegék, verebek, s tengelicek,
itt érzik jól magukat, a városi zajban.
Itt élik a mindennapjaikat, az utódaikat nevelik,
ahogy a fekete rigók, s a dolmányos varjak is,
naphosszat csak az élelmüket keresik.
Eme parkban fészkel a szajkó és a balkáni gerle,
a háztetőkön a házi galambok vertek tanyát,
s igen sokszor ott áznak, az esőtől verve.
A harkályok gyakran benéznek a fákat vizsgálva,
s naponta tartanak rovarvadászatot a fecskék,
így válaszolva az életben maradás titkára.
Csodálatos kis életközösség található a parkban,
a seregélyek szintén gyakori vendégek erre,
beköszönnek, ha kint, a mezőkön baj van.
Szellő cirógatja a leveleket, mosolyog a Nap,
az élővilág sürög-forog, s teszi a dolgát,
a természet ismét és újra erőre kap.
Szellő cirógatja a leveleket, közeledik az est,
pihenőre készülnek a nappali állatok,
és éjjel bizony a Hold sem lesz rest.
Lehullott a hó, fehérbe borult a táj, a bokrok, a fák,
a hegyek, a völgyek, s a nemrég virágos rétek,
a városok, falvak, tanyák, a mocsaras láp.
Lehullott a hó, fehérbe borult a táj, beköszönt a tél,
a szél fúj, az állat és növényvilág pihenőre tér,
s a téli mesék sokasága újfent életre kél.
Lehullott a hó, fehérbe borult a táj, az este kacsint,
felragyogtak a csillagok, a Hold útjára indult,
és nyugalom, békesség honol odakint.
Már nincs hova bújni a hőség elől, mindent áthatott,
átforrósította a falakat, az utcákat és a tereket,
a természetet is, mely így pokollá válhatott.
Szenved ember, állat, gyorsan kókadnak a növények,
mindenfelé fülledt a levegő, az élet romokban,
és esélye sincs, a forróság elöli szökésnek.
Már nincs hova bújni a hőség elől, dühödten tombol,
kiszárít, megaszal és a reménytől is megfoszt,
s már nem csupán nappal, este is rombol.
Nincs is jobb egy kis jégverésnél, mindig jót tesz,
sikeresen szétveri a növényeket a földeken,
és bizony ezek után, termés nem lesz.
Az élővilág teljes egészének ugyanolyan jót tehet,
továbbá a háztetőknek és minden járműnek,
mindebből bizony jó, soha nem lehet.
Nincs is jobb egy kis jégverésnél, jöhet bármikor,
és biztosan sikert fog aratni, annyi kárt okoz,
az emberek sokasága, hiába is pánikol.
Hogyan lehet az embereket igába hajtani, vajon hogyan,
egyszerűen, félelemben kell őket tartani mindig,
s állandó félelmükből semmi jó nem fogan.
El kell velük hitetni mindazt, ami a valóságban nincsen,
hazudni nekik a nap valamennyi percében folyton,
s nem hagyni, hogy bármi józanságra intsen.
Uralva a médiát, könnyedén eltörölni a maradék igazat,
elhallgattatni minden nem tetsző ellenvéleményt,
és felégetni a biztonságba vezető hidakat.
Kitalált szavak, fogalmak által korlátozni a szabadságot,
a kristálytiszta vizet teleönteni rengeteg szennyel,
és bármi áron betiltani az összes igazságot.
Mindennap folyamatosan méreggel szórni az élővilágot,
kiirtani az állatok sokaságát hazug ürügyek által,
s eltiporni a reményt és a sok szép virágot.
Háborúkba önteni az emberek adóját, nem jó dolgokba,
beleavatkozni a magánéletbe és megszüntetni azt,
s az erőszakot belevinni az emberi sorsokba.
Rovarevésre, műhúsra rávenni mindenkit, minél előbb,
elpusztítani a logikus gondolkodást, az értelmet,
s minél korcsabbá válik valaki, annál menőbb.
Hogyan lehet az embereket igába hajtani ármányokkal,
úgy, hogy ellehetetlenítenek, eladósítanak bárkit,
és csökkentik az emberi fajt, járványokkal.
