Saját alkotásaim
Amikor a halál átölel, megnyugszik a lelkünk,
mert annyi fárasztó és fájdalmas év után,
végre sikerülhet igaz békére lelnünk.
Megszabadulunk a terheinktől, félelmeinktől,
a gondjainktól, bajainktól, kudarcainktól,
a negatív és a pozitív érzelmeinktől.
Megszabadulunk mindattól, akik mi voltunk,
elhagynak minket az álmaink, vágyaink,
és végleg leteszi a lantot a sorsunk.
Amikor a halál átölel, majd homlokon csókol,
felszabadultan indulunk a végtelen felé,
és az örök fény mindenért kárpótol.
Miután elköszönünk e világtól, békére lelünk,
megpihenhet a lelkünk és a tudatunk,
s örömmel csukjuk le a szemünk.
Szenvedtünk épp eleget, többet is, mint kéne,
feláldoztuk az életünk javát, másoknak,
és hittük, ennek sohasem lesz vége.
Nem is lehet, ha nem állunk ki önmagunkért,
ha nem küzdünk tiszta szívvel, őszintén,
és nem is harcolunk az igazunkért.
Miután elköszönünk e világtól, fejet hajtunk,
és megfogadjuk, ez nem kell soha többé,
holott minden ezen múlott, rajtunk.
Soha nem lesz olyan, hogy mindenkinek jó,
ahogyan soha nem lesz megértés sem,
s a félelem pusztába kiáltott szó.
Soha nem lesz olyan, hogy valami ne fájjon,
és hogy a tisztesség természetes legyen,
a szeretet pedig a gyűlölettel teázzon.
Soha nem lesz olyan már semmi, mint rég,
a becsület a szégyenpadon ül és hallgat,
a gonosz ordít, nincs, ami neki elég.
Soha nem lesz olyan, hogy az értelem győz,
és a tudás, meg a jóság fennen ragyog,
a pénz hatalma mindent legyőz.
Soha nem lesz olyan, hogy felhőtlen öröm,
a lélek és a szív még sokszor csalódhat,
s egyszer minden hiba visszaköszön.
Soha nem lesz olyan, hogy nyugalom, béke,
és nem lesz mindenki számára igazság,
e világnak biztos pusztulás a vége.
A szorgos sírásók ásnak, megszállottan, keményen,
hisz az a dolguk, sok és mély gödröt kell ásni,
ám mindnek csakis a pénz jár a fejében.
Az évek során szépen gazdagodott a családi kassza,
nem véletlenül, sokakat kellett ezért elásniuk,
s így gyarapodott eme társulat haszna.
Kontinensnyi lelket szeretnének még föld alá tenni,
és megszabadítani őket az élet nehézségeitől,
sokszor kell még az ásót a kezükbe venni.
A szorgos sírásók ásnak, arcukon flegma mosollyal,
nagyon bizakodnak, hogy nélkülözhetetlenek,
s a gyászt letudják, egy olcsó csokorral.
Mikor búcsút kell intenünk, a lelkünk nem örül,
fáj megválni mindentől, ami a részünké vált,
és a szívünket a szomorúság veszi körül.
Fáj elköszönni a szeretteinktől és a vágyainktól,
a reményeinktől, s a megszokott dolgainktól,
megválni a sokat dédelgetett álmainktól.
Elköszönni a barátainktól, a sok jótól és széptől,
az egészségünktől, az egykori önmagunktól,
s az általunk kialakított sajátságos képtől.
Elbúcsúzni a fájdalomtól és mindenféle rossztól,
a múlttól, a jelentől, az elménk kimerülésétől,
a tisztaságtól, s a reánk lerakódott koszttól.
Mikor búcsút kell intenünk a létnek és a búnak,
minden örömünknek, s a veszteségeinknek,
a szemeink a könnyek tengerében úsznak.
Aki nem akarja látni a valóságot, az igazat,
az egy álomvilágban és burokban él,
és nem hiszi, e világ csak kirakat.
Kirakat, mely ügyesen megtéveszt, becsap,
varázsol a szemeknek és a tudatnak is,
ám végezetül mindenkire lecsap.
Aki nem akarja látni, hogy mi lehet a vége,
s miként végezheti a végtelenre várva,
az jobb, ha egy irányba néz, félre.
Milyen jó is azt hallani, hogy szükség van reánk,
bármikor, bármiben és csak úgy alapból is,
miközben a végzet csókja vár miránk.
Hitegetés az élet nagy része, önimádás, kábulat,
egyfajta tévelygés a valóság pillanatai között,
amelyekhez fény és dicsőség társulhat.
Milyen jó is azt hallani, hogy mi mások vagyunk,
és nincs hozzánk hasonló, pedig ez hazugság,
magunk után semmi jót nem hagyunk.
Hiába ébresztene a kakas, ha csak zavar vele,
ha az udvar népe inkább aludna tovább,
és a fejük a napi gondokkal van tele.
A tyúkok, a libák, a kacsák, a juhok, alszanak,
ahogyan a kecskék is, no meg a tehenek,
s a disznók is álomnapokat tartanak.
A galambok sem vágynak a dúcból kirepülni,
a kutyák és a macskák sem a vackaikból,
mind igyekszik az ébresztőt kikerülni.
Hiába ébresztene a kakas, s hiába kukorékol,
az ő ideje már lejárt, az élővilág nem érti,
és ezért nem lesznek ott az ébredéskor.
A láthatatlan kezek játszmája zajlik az időben,
a sakktábla ugyanaz már a kezdetek óta,
és ez a játszma folytonos, időtlen.
A bábok könnyen mozgathatók, úgy, mint rég,
és ami egykoron biztos győzelmet hozott,
benne van a taktikák sorában még.
A figyelemelvonás lényeges rész a játék során,
amíg az aktuális ellenfél nem figyel oda,
addig mattot kap, mégpedig korán.
A láthatatlan kezek játszmája csak a végig tart,
míg elérik a céljaikat, s ősrégi álmaikat,
és utána soha többé nem lesz rajt.
Egyszer minden fejezet lezárul, jól, vagy rosszul,
örömtelien, boldogan, netalán fájdalmasan,
kinek mit hoz a sors, egész élethosszul.
A fejezeteket az élet írja, szívvel, vérrel, könnyel,
és mindenkinek mást rejtenek ezek a sorok,
amit majd végül is, a végzet lekönyvel.
Egyszer minden fejezet lezárul, a könyv elkészül,
s mielőtt lecsukódik eme könyvnek a fedele,
az utolsó percben a rossz is megszépül.
