végzet Archívum - 6 / 26 oldal

Hunyadi János

Hunyadi János, egy erős és becsületes vezér volt,

egy tiszta szívű, igen jólelkű, tisztességes ember,

akinek az élete a hazája megvédéséről szólt.

Egy olyan ember, aki folyamatosan harcban állt,

és nem csupán a török birodalommal küzdött,

az ország belső ellenségeivel is szembeszállt.

Feláldozta a javadalmait e célra, s minden erejét,

miközben egyfolytában munkálkodtak ellene,

ő igyekezett biztosítani az elesettek kenyerét.

Bánként és kormányzóként is megtette a dolgát,

egyfajta reményt hozott a történelmi időkben,

s jobbá tette a magyar honiaknak a sorsát.

Rettegték nevét a szultánok, Murád, s Mohamed,

hitték, hogy legyőzhetik őt, ám ez nem sikerült,

és a sebezhetetlenségükbe vetett hit odalett.

Hunyadi János sosem adta fel, kitartott a halálig,

a saját vagyonából finanszírozta a küzdelmeit,

amíg élt, a nándorfehérvári dicső diadaláig.

Az eddigi életünk lassan lejár

Az eddigi életünk lassan lejár, másikra vágyunk,

immáron a Nap sem éltethet minket örökké,

és sóhajtunk, amikor elköszön az álmunk.

Mindaz, mit elértünk, semmivé válik oly hamar,

úgy tűnik, az erőfeszítéseink válasz nélküliek,

és ami megmarad számunkra, az fanyar.

Az emlékeink elmosódnak, a homályba vesznek,

az érzéseink eltompulnak, a fényük kialszik,

és valamennyien az enyészeté lesznek.

Egykori szerelmeink, barátságaink tovaszállnak,

a családunk iránti szeretet is búcsút integet,

s nem tud ellenállni az idő rohamának.

Az eddigi életünk lassan lejár, bekacsint az éjjel,

mosolyogva simogatja meg a fáradt lelkeket,

s a szívek mélyén a Hold néz már széjjel.

Minden háziállat sorra kerül

Minden háziállat sorra kerül, egymás után, sorban,

különféle ürügyekkel igyekeznek végezni velük,

erre még nem volt példa, semelyik korban.

Előbb a szarvasmarhák, majd a sertések, s a ludak,

a kacsák, a birkák, a kecskék, a tyúkok, mind,

és utoljára maradnak a galambok, a nyulak.

Minden háziállat sorra kerül, ami hasznos nekünk,

amelyek az életünk szerves részei voltak eddig,

hisz a cél, műhúst és rovarokat etetni velünk.

Félrenézve sokkal könnyebb

Félrenézve sokkal könnyebb elviselni ezt az életet,

egyszerűbb tudomást sem venni semmiről,

és lekicsinyíteni a valóságos tényeket.

Így nem kell meglátni a sok szenvedést, a kínokat,

a kizsákmányolást, a végtelen kihasználást,

a butaságot és a nekünk megásott sírokat.

Nem kell szembesülni azzal, biz gyengék vagyunk,

és mániásan ragaszkodunk a megszokotthoz,

miközben esélyt az életre nem is kapunk.

Nem kell látni, hogy igazából nincs szükség reánk,

szükségtelen lények vagyunk, sőt, élősködők,

s kik ezt mondják, halált hoznak miránk.

Ám nem csupán miránk, hanem a gyermekekre is,

elvéve a jövőjüket végleg, megölve a reményt,

és elvárva a teljes engedelmességet csakis.

Nem kell látni, hogyan ölik le az állatok sokaságát,

s fosztanak meg a természetes élelmiszerektől,

elvárva eme kegyetlenségük elfogadását.

Nem fogja bántani a szemünket a víznek a hiánya,

s amikor ez bekövetkezik megtervezett módon,

már hiába kiáltjuk a fájdalmunkat a világba.

Nem kell szembesülnünk a manipulációk sorával,

és nem kell látnunk a valóságot, az igazságot,

s nem kell küzdenünk elménk homályával.

Félrenézve sokkal könnyebb eltűrni az egész létet,

és lemondani a szabadságunkról szemlesütve,

majd megszégyenülve várni a sötét véget.

Hogyan lehetne szabad

Hogyan lehetne szabad az a madár, aki kalitkában él,

és hogyan lehetne szabad az a sok-sok érző lélek,

miközben folyamatos korlátozások között fél?

Hogyan lehetne szabad a Nap, mikor felhők takarják,

és hogyan lehetne szabad a Hold, a sötét éjjelen,

ha a látványát mesterséges fények zavarják?

Hogyan lehetne szabad az élet, ha rabságra született,

ha csupán mások játékszere, mások kiszolgálója,

és nem tarthat soha egy békés kis szünetet?

Hogyan lehetne szabad az ember, önnön béklyóiban,

amit saját maga rakott fel, s amitől csak szenved,

vajon megérti-e majd mindezt, a végső óráiban?

Amikor végre feltűnik a fény

Amikor végre feltűnik a fény a nehéz út végén,

a megfáradt ember alig hiszi el és felsóhajt,

érzi, ahogy éled a remény a lelke mélyén.

Amikor végre feltűnik a fény, ledobja a terheit,

amiket olyan régóta cipelt már, annyira rég,

s ez a pillanat megszépíti a végső perceit.

Mindenkinek megvan a saját útja

Mindenkinek megvan a saját útja, legyen az bármilyen,

s eme úton sokat kell küzdeni, sokat kell kiállni,

mielőtt az ember végül fáradtan megpihen.

Mindenkinek megvan a saját útja, amelyen önmaga jár,

és önmaga cipeli a terheit, miközben halad előre,

végig remélve, hogy reá csakis valami jó vár.

Az út vége felé

Az út vége felé bizony elgondolkozik az ember,

s előtörnek a hajdani fénykora emlékei,

miken elmélázik könnyes szemmel.

Eszébe jutnak az egykori cselekedetei és tettei,

a vágyai, az álmai, az elképzelései, óhajai,

amiket a szívében el tudott rejteni.

Az út vége felé rájön a hibáira és a tévedéseire,

s miközben látni véli a szeretteinek arcát,

fájdalmasan gondol a nehézségeire.

Önmaga sorsával is nehezen küzd

Önmaga sorsával is nehezen küzd meg az ember,

pedig minden percben csak arra törekszik,

és emiatt lelki nyugalmat nem lel.

Gondokkal ébred reggel és azokkal pihen le este,

sőt, gyakorta álmában is forgolódik, vívódik,

mintha a holnap csakis veszély lenne.

Önmaga sorsával is nehezen küzd, hát a máséval,

és miközben igyekszik láthatatlanná válni,

nem bír el, a reá nehezedő árnyékkal.

Amíg félelemben tartják

Amíg félelemben tartják a világot, az embereket,

addig biz nem fog változni semmi, sohasem,

és nem lehet elkerülni a végső rettenetet.

Amíg félelemben tartják az egyéneket, a lelkeket,

könnyedén uralhatják az élet minden percét,

az egyszerű emberekre hárítva a terheket.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31