idő Archívum - 4 / 26 oldal - Kiss Gyula versei

Az ember ifjúkorában

Az ember ifjúkorában túl könnyelmű és léha,

félvállról vesz mindent, főleg a valóságot,

ha e kedve olyan, gondolkozik is néha.

Lekezeli az idősebbeket és nem is hisz nekik,

sőt, flegmán visszamosolyog az intő szóra,

pedig ők minden szavát áhítattal lesik.

Nem érdekli az igazság, az a számára smafu,

ahogyan az sem számít, ki, miről is beszél,

hiszi, amit hall, az mind csakis kamu.

Sajna telik fölötte az idő, és benő a feje lágya,

immár nem a buli, nem a tobzódás élteti,

s nem csupán a szex a leghőbb vágya.

Másként szemlél mindent, s másként gondol,

másként reagálja le az élete összes percét,

ha pedig veszít, csakis némán tombol.

Az élete vége felé visszatekint, milyen ember,

érdemes-e a tiszteletre, a megbecsülésre,

vagy egy nulla, aki senkinek nem kell.

Az ember ifjúkorában sorra vívja a harcokat,

illúziókat kerget és nem tud lenyugodni,

amíg el nem jön érte is az alkonyat.

Szemétből van bőven

Szemétből van bőven, sokkal több is, mint kéne,

nagyon felhalmozódott és ellepett mindent,

ideje lenne alaposan kitakarítani végre.

A bolygó egésze fuldoklik a rengeteg mocsoktól,

lassan már nem lehet tiszta élettérre találni,

és az embereknek elege van a mocsokból.

Szemétből van bőven és nincs idő tovább várni,

különben a szemét maga alá temet mindent,

így muszáj lesz eme világon rendet vágni.

Egy szép őszi napon

Egy szép őszi napon bandukol egy férfi,

már jó ideje baktat az erdő fái között,

és e helyen magát nagyon jól érzi.

Miközben halad, felsejlenek az emlékei,

amióta egyedül van, sokkal többször,

rég eltávoztak a szülei, s a testvérei.

Elfeledett érzések járják át újra a lelkét,

és a szíve mélyéről a felszínre törnek,

mialatt ő nyögi az életnek a terhét.

Újra életre kelnek az ifjúkora szerelmei,

mindaz a szépség, amire vágyakozott,

és nem képes mindezeket felejteni.

Ahogyan az egykori szebb napokat sem,

s az unokái vidám, pajkos kacagását,

értük volt sokszor fáradtan is fenn.

Annak idején fürge volt, sportolt sokat,

szeretet a kertjében tevékenykedni,

mára azonban elment az a fogat.

Újabban mindene fáj, ám nem adja fel,

a lelke fiatal maradt és küzd tovább,

reméli, egyszer valódi békére lel.

Egy szép őszi napon a Nap is búcsút int,

és bearanyozza majd az utolsó perceit,

de addig is ki fog jönni ide megint.

A tudás és a tudatlanság

A tudás és a tudatlanság együtt rója az utat,

amit az emberiség hajnala óta járnak,

ám nem találtak sohasem kiutat.

Kiutat az élet nehézségei elől, a félelem elől,

s miközben az idő vasfoga őrölte őket,

érezték, hogy önnön világuk ledől.

A tudás próbálta tanítgatni a tudatlanságot,

és számtalanszor lehajolt érte a földig is,

mégsem hozott a sötétbe világosságot.

A tudatlanság csökönyös volt és nem tanult,

inkább befogta a füleit, hogy ne halljon,

holott a kíváncsiság benne is lapult.

Befogta a szemeit is, hogy ne lássa az igazat,

s inkább félrenézett, ha mégis meglátta,

a számára a hazugság a szent kirakat.

A tudás és a tudatlanság sokat veszekedtek,

a kapcsolatuk mindig is túl viharos volt,

bármerre is jártak, vagy tekeregtek.

Amíg fájdalmat érzünk

Amíg fájdalmat érzünk, addig biztosan élünk,

szeretünk, vágyakozunk és álmodozunk,

és az utolsó percig, mindig remélünk.

Amíg fájdalmat érzünk, szenvedünk, s félünk,

az idő vasfoga kíméletlenül teszi a dolgát,

s egy hajszálon függ, a törékeny létünk.

Amíg fájdalmat érzünk, emlékezünk a múltra,

boldog pillanatok dobogtatják a szívünk,

ám sajnos nem találunk valós kiútra.

Kihagyott pillanatok szállnak

Kihagyott pillanatok szállnak az őszi széllel,

s velük tart megannyi esély és álom is,

így suhannak a semmibe széjjel.

Kihagyott pillanatok szállnak gyorsan tova,

hisz hagyták őket elmenni búcsú nélkül,

és ők már nem térnek vissza, soha.

Fájó látni és érezni

Fájó látni és érezni, hogyan telik el az idő,

hogyan kopnak el az érzékszerveink,

és hogy válik semmivé a jövő.

Miként foszlik szét egykori emlékezetünk,

egykoron biztosak voltunk valamiben,

ma már csak úgy feltételezünk.

Hajdani gyors mozgásunk immáron álom,

valaha lehoztuk volna a csillagokat is,

és most meg nincs, ami ne fájjon.

Fájó látni és érezni, hogy ronccsá lettünk,

és nemsokára a végtelen felé tartunk,

ahogy minden álmunk, s tettünk.

Emlékek virágai

Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,

van közöttük színpompás és van sötét,

mind ott nőttek, a tetteink fényén.

Van amelyik örökzöld, van hamar hervadó,

van szeretetet sugárzó, van kókadtabb,

s olyan is, amelyik mindig megható.

Van olyan, amelyik megdobogtatja a szívet,

olyan is, amelyiket megtépázott az idő,

s van, amely elérte a legszebb címet.

Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,

mi gondozzuk és ápoljuk valamennyit,

s velünk köszönnek el létünk végén.

A Föld tragédiája

A Föld tragédiája az, hogy rajta él az ember,

az a faj, amely a többi lényt eltiporja,

és amelynek a béke nem kell.

Amely pusztít, rombol, háborúzik és gyilkol,

nem kímél senkit, semmit, sohasem,

s mely minden igazságot titkol.

Amely kizsákmányolja eme bolygó kincseit,

bemocskolja a vizét, a saját életterét,

s végül mégis elveszíti mindenit.

Amely képes a szeretetre, az ölelésre, a jóra,

a megértésre, a cirógatásra, a szépre,

és bizony képes a kedves szóra.

Ez a kettősség jellemzi, a pénz markában él,

egész életében hatalomra vágyakozik,

de a legapróbb történéstől is fél.

A Föld tragédiája, hogy mindezeket hagyja,

ám eljön az idő, amikor visszaüt majd,

s az lesz az ő legcsodásabb napja.

Az idő múlását megállítani

Az idő múlását megállítani sajnos nem lehet,

és mindezt fájdalmas elfogadni nagyon,

ám az ember ez ellen nem tehet.

Hitegetheti magát, hogy ez csupán egy álom,

s miközben a tükörben a ráncait nézegeti,

arra vágyik, hogy a lelke szálljon.

Szálljon a messzeségbe, szárnyaljon a széllel,

játszadozzon a bárányfelhőkkel az égen,

és váljon eggyé, a ragyogó fénnyel.

Este táncoljon a csillagokkal, vígan, nevetve,

s mosolyogjon, amikor a Hold rákacsint,

valamennyi gondját örökre feledve.

Az idő múlását megállítani biza reménytelen,

és ezen az önámítás sem tud változtatni,

minden próbálkozás erre, esélytelen.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31