Saját alkotásaim
Kihagyott pillanatok szállnak az őszi széllel,
s velük tart megannyi esély és álom is,
így suhannak a semmibe széjjel.
Kihagyott pillanatok szállnak gyorsan tova,
hisz hagyták őket elmenni búcsú nélkül,
és ők már nem térnek vissza, soha.
Mindig csak a majd és a most olyan ritkán,
könnyebb halogatni, legyen az bármi,
mint tenni, s kimondani tisztán.
Mindig csak a majd, talán egyszer, valaha,
ha lehet később, de még inkább soha,
s így alszik ki a bizalom parazsa.
Mindig csak a majd, a majd újra, meg újra,
amíg ez a folyamat nem fog változni,
senki nem lép a korlátain túlra.
Soha nem lesz olyan, hogy mindenkinek jó,
ahogyan soha nem lesz megértés sem,
s a félelem pusztába kiáltott szó.
Soha nem lesz olyan, hogy valami ne fájjon,
és hogy a tisztesség természetes legyen,
a szeretet pedig a gyűlölettel teázzon.
Soha nem lesz olyan már semmi, mint rég,
a becsület a szégyenpadon ül és hallgat,
a gonosz ordít, nincs, ami neki elég.
Soha nem lesz olyan, hogy az értelem győz,
és a tudás, meg a jóság fennen ragyog,
a pénz hatalma mindent legyőz.
Soha nem lesz olyan, hogy felhőtlen öröm,
a lélek és a szív még sokszor csalódhat,
s egyszer minden hiba visszaköszön.
Soha nem lesz olyan, hogy nyugalom, béke,
és nem lesz mindenki számára igazság,
e világnak biztos pusztulás a vége.
Milyen szomorú szó is a soha, de még milyen,
számtalan gondolatsor kezdődhet e szóval,
és a legtöbb nem úgy zárul, hogy igen.
Soha nem érem el azt, amire annyira vágyom,
soha nem lehet enyém a szívem szerelme,
és soha nem válik valóra a régi álmom.
Soha nem leszek sajnos gazdag, csak szegény,
soha nem adatott meg nekem sok minden,
és ráadásul még el is hagyott a remény.
Soha nem leszek sem fiatalabb, sem erősebb,
soha nem leszek bátrabb, ügyesebb sem,
sem bevállalósabb, vagy rámenősebb.
Soha ne mondja senki, semmikor, hogy soha,
és ne is higgye, hogy nem hall többet ilyet,
hisz e mondatoknak hosszú ám a sora.
Milyen szomorú szó is a soha, csak néha nem,
soha nem adom fel, soha nem hajtok fejet,
és soha nem láthat vesztesnek a szem.
