Saját alkotásaim
Békésen tűrik a juhok, hogy lenyírják a gyapjukat,
némán, kidülledt szemekkel és sírva néznek,
s ez ellen soha nem hallatják a hangjukat.
Békésen tűrik a juhok, hogy az utódaikat levágják,
a kicsiny bárányaik mind túl korán távoznak,
s mögöttük az akol ajtaját végleg bezárják.
Békésen tűrik a juhok, hogy a vágóhídra kerülnek,
engedelmesek és menekülni sem próbálnak,
így hamarosan a bográcsokba kerülnek.
A mély sötétséggel hadakozni a Napnak is nehéz,
hiszen a sötétség hatalmas és igen kitartó,
a fény ragyogása pedig nem túl merész.
A mély sötétséggel hadakozni kemény próbatétel,
mivel az igen félelmetes és van utánpótlása is,
ezért a fénynek küzdeni kell, a teljes erejével.
Aki csak néz, ám mégsem lát a ködön túl,
és csakis a fantáziája bűvöletének hisz,
annak a lelkében bizonytalanság dúl.
Aki csak néz, de felfogni bármit képtelen,
nem fog rájönni sohasem, mi a valóság,
s arra sem, miért ekkora úr a félelem.
Ki nem mondott gondolatok, eltitkolt érzések,
fájó szívek és be nem vallott szerelmek,
mindig maradni fognak kérdések.
Kérdések, hogy miért így, miért nem másként,
s miképpen romlott el az, ami szuper volt,
hogyan viselkedhet az ember nyájként?
Ki nem mondott gondolatok és hamis igazság,
elferdített valóság, s ketrecbe zárt vágyak,
a pokolban lesz majd a végső vigasság.
Amikor tétlenül nézzük, hová visz a sorsunk,
s az ujjunkat sem mozdítjuk magunkért,
nem számít, végül miket is mondunk.
Nem számít miről álmodunk, mire vágyunk,
miket óhajtunk és mi is okozna örömöt,
kizárólag a fantáziánkkal játszunk.
Amikor tétlenül nézzük, hogy mi lesz velünk,
s félelmünkben gondolkozni sem merünk,
persze, hogy emiatt sokat fáj a fejünk.
Az emberek mindig félnek és fájón remélnek,
s miközben már nem urai önmaguknak,
önnön okosságukról beszélnek.
Hiszik, hogy valakik és a véleményük számít,
s nélkülük ez a világ nem is működhetne,
miközben a sötétség deleje csábít.
Hiszik, hogy mind igaz, amit naponta látnak,
és amit hallanak, az csakis valóság lehet,
akkor is, ha ez mindőjüknek fájhat.
Az emberek mindig félnek, ám ez az ő bajuk,
de maguknak köszönhetik eme helyzetet,
hiszen elhitték, ér valamit a szavuk.
Az igazságot belátni nehezebb, mint tagadni,
és sokkal könnyebb becsukni a szemeket,
mint mindenkor embernek maradni.
Könnyebb félrenézni és az álomvilágban élni,
és könnyebb elutasítani a valóság létét is,
hisz sokkal egyszerűbb rettegni, s félni.
Az igazságot belátni nehéz, igen súlyos teher,
amit cipelni a lélek számára fájón keserű,
ám önnön lelkéért mindenki maga felel.
A világ valódi arcát oly sokan nem ismerik,
mivel folyamatosan álarc takarja el azt,
s eme álarcról kérdezni sem merik.
Így halad előre, a régen megtervezett úton,
kopott és szakadt ruhájában bandukol,
miközben mereng a túl sötét múlton.
Megélt már számtalan borzalmat, háborút,
néhanap rátalált egy kevéske örömre is,
s még kérdéses, hová vezet e vándorút.
A világ nem érzi jól magát ilyen szerepben,
nem boldog, látva a történések folyamát,
ez így volt valaha, s most is, a jelenben.
A világ valódi arcát ritkán díszíti a mosoly,
örömmel lenne ő egy szebb, s jobb világ,
ha nem lenne az irányítói által fogoly.
A világ összes tudása is bizony túlontúl kevés,
kevés kitölteni az ürességét mindazoknak,
akiket nem érdekel, csak az ivás, evés.
Kiknek az értelem ismeretlen, félelmetes szó,
s már attól rosszul vannak, ha meghallják,
hiszen nekik csakis önmaguk világa a jó.
Önmaguk üressége, flegmasága és önteltsége,
önmaguk gőgje, lekezelő, sértő viselkedése,
s mindezen jó tulajdonságaik összessége.
A világ összes tudása sem lesz elegendő soha,
a fény reménytelenül harcol a sötétséggel,
ám ha mégis győzne, az volna a csoda.
Aki útmutatások nélkül nem képes élni,
és nem is fogja fel, mi zajlik körötte,
az egyet tud majd, rettegni, félni.
Megrezzen, ha fúj a szél, ha kisüt a Nap,
ha elkezd esni az eső és mennydörög,
a legkisebb neszre is a szívéhez kap.
Aki útmutatások nélkül egy nagy senki,
és nincs egy egyszerű gondolata sem,
az még önmagáért is képtelen tenni.
