Saját alkotásaim
Sokan nem hiszik el mindazt, amit látnak,
nem bírják elviselni a valóságot magát,
és így mindig csak a csodára várnak.
Sokan nem hiszik el, amit bizonyít az élet,
még akkor sem, ha ezt magukon érzik,
s emiatt folyton keserűségben élnek.
Sokan nem hiszik el, hogy többre képesek,
sírnak, panaszkodnak és nem küzdenek,
halálukig fújják, az esélyeik rémesek.
Sokan nem hiszik el, hogy lehetne szavuk,
és igenis változtathatnának sok dolgon,
ha nem volna az az akadály, maguk.
Sokan a saját szemüknek sem hisznek, hiába néznek,
s hiába látják a valóságot újra, újból és újfent,
továbbra is kételkednek és tovább félnek.
A szívükhöz, a lelkükhöz, közelebb áll a mesék világa,
sokkal egyszerűbb szemeiket lehunyva álmodni,
és óhajaikat, fájdalmaikat kiáltani a világba.
Egyszerűbb nem elfogadni az igazságot és a tényeket,
sőt, megnyugtatóbb is, hisz nem jár bűntudattal,
ezen okból célszerű nem hallani a lényeget.
Sokan a saját szemüknek sem hisznek, nem is fognak,
mivel könnyebb letagadni a Napot is a kék égről,
mint elejét venni a hamisságnak, rossznak.
Amíg valaki még fiatal, addig bizony el nem hiszi,
hogy legyen bármennyire gyors és igen fürge,
a sors legvégül őt is a temetőbe viszi.
Az idősebbek szavára lebecsmérlőn hiába legyint,
idő múltával, amikor az egészsége meggyengül,
arcra esik, majd újra, újból és megint.
Eleinte nem érti miért van az így és fel sem fogja,
nem is bírja elviselni a tudatot sem, sehogyan,
s azt, hogy már gyengül, ki nem mondja.
Mikor az ereje kezdi elhagyni és nehezen mozog,
megbeszéli magával, hogy ez csupán látszat,
tovább küzd, erősködik, akaratos, konok.
Mindenkit megbírál, aki jót akar, s jót is tanácsol,
nehezen tűri el a segítőszándékot, a jóakaratot,
és önmagának egy álomvilágot varázsol.
Amíg valaki még fiatal, hitetlenkedve rázza a fejét,
ám a napnyugta közeledtével mégis megbékél,
s mielőtt végleg búcsút int, megleli a helyét.
Az ember néha önmagán is meglepődik, hogy mire képes,
néha olyanokat tesz, amiket el sem tudott képzelni,
és aminek a vége, talán nem feltétlenül fényes.
Az ember néha önmagán is meglepődik és szájtátva ámul,
mivel nem hitte volna, hogy ilyenekbe is belefoghat,
ahogy azt sem, a szíve, ilyenkor mennyire kitárul.
Szörnyen szörnyülködnek a szörnyek és hitetlenkednek,
nem értik, miért nem érti a többi lény, hogy ők jók,
így egyiküknek sem lesz jó, figyelmeztetnek.
Az egész világ az övéké kell hogy legyen, mivel nekik jár,
s az, hogy a manók, törpök, tündék ezt nem hiszik,
az bizony eme szörnyülködőknek, nagyon fáj.
Szörnyen szörnyülködnek a szörnyek, igazán mérgesek,
s csak egyre nő bennük a harag, a düh, a keserűség,
miközben állítják, ők minden rosszban vétlenek.
A fogva tartott elme, nem az ura önmagának,
mindig engedelmes, mindig engedékeny,
s nem látja, hogy ez az oka a bajának.
A fogva tartott elme gondolkodása homályos,
és sokszor nem hisz a saját szemének sem,
számára minden rossz, csak szokásos.
Mikor az agy nem hiszi el, amiket a szemek látnak,
s megkérdőjelezi a valóságot, minden szinten,
akkor az igazság percei nagyon fájnak.
Amikor a mesékről egymás után lehull már a lepel,
és végre kezd kitisztulni az ég, a viharok után,
az értelem a butaságokra könnyen felel.
Mikor az agy nem hiszi el még azt sem, amiket tud,
s kétségbe vonja önmaga tudását, képességeit,
akkor az ember előbbre csak nehezen jut.
