Saját alkotásaim
Készül a fekete leves, már jó ideje főzik,
s van benne minden, ami csak kell,
a recept titkát ősidők óta őrzik.
Van benne ámítás, hitegetés, hazugság,
szemfényvesztés és félelemkeltés,
no meg egy nem létező valóság.
Van benne gonosz ármány, ártó métely,
mérgekbe áztatott mézesmadzag,
és lelkeket kiölő, örök kétely.
Készül a fekete leves, van belőle bőven,
nem is győzik megenni az emberek,
pedig adagolják ki nekik bőszen.
Szeretetet hirdetni karddal, na az aztán igen,
még véletlenül sem tűnik gyűlöletnek,
és bár hihetetlen, de van ilyen.
Rotyog az üstben a méreg, végzetes a hatása,
akik főzik, mindenkinek adnak belőle,
és így jön el a jövőnek halála.
Gyorsan terjed a homály, lebutítva az elmét,
és elvakítva a szemeket örök időkre,
így felemésztve eme világ lelkét.
A jóság és a remény virágait levágják rendre,
az igazság bálái mind a tűzben égnek,
ezzel kényszerítik a szót csendre.
Szeretetet hirdetni karddal, ez egy jó szokás,
könnyű vele lesújtani a valóság fejére,
és az élőkre ez egy nagy csapás.
A természet úgy örül a folyamatos háborúknak,
és a hihetetlen pusztításnak, amit elszenved,
oly boldog, hogy az emberek háborúznak.
Minden zege-zuga tele van lőszerrel, rakétával,
és a sok-sok soha le nem bomló hulladékkal,
ám e tények leplezve vannak hazugsággal.
Persze tudja, hogy ezek csakis díszei a Földnek,
örökre beleivódnak a talajba, minden sejtbe,
és jót tesznek az életnek, no meg a zöldnek.
Imádja azt is, hogy fentről szórják rá a mérget,
gyakorta be van csíkozva a tündöklő égbolt,
s eme gyakorlat sajnos nem igen ér véget.
Bezzeg a kisemberek, azok igazán szennyeznek,
az autóikkal, a légzésükkel és a létükkel is,
ám a bolygóért nem nagyon könnyeznek.
A természet úgy örül, hogy állandóan tiporják,
s az egykori gazdag élővilága csupán emlék,
immár fel sem ismeri régi szép mivoltát.
Mézes mérgekkel próbálják elaltatni a hangyákat,
hiszen azok szeretik az édes, finom ételeket,
és ilyetén nem kell felállítani csapdákat.
Eme mérgek lassan, fokozatosan fejtik ki a hatást,
s emiatt nem tűnik fel a szorgos rovaroknak,
milyen ravasz módon kapják a csapást.
Mézes mérgekkel próbálják elősegíteni a végzetet,
mivel mindenképp el akarják érni a céljukat,
kiirtani ezeket a szorgos és apró lényeket.
Hogyan lehet kiirtani egy növényt a saját területéről,
s hogyan lehet elhervasztani, vagy kirothasztani,
és hogy lehet kitépni, a saját területéből?
Úgy, hogy meg kell fosztani a víztől, s ami csak élteti,
le kell permetezni gyilkos és hatékony mérgekkel,
hiszen úgysem tudja önmagát megvédeni.
Le kell kaszálni az ivadékait, az új hajtásait, a sarjait,
rá kell taposni, amikor kezd ismét magához térni,
s ráküldeni a nyomoknak szennyes magvait.
Amennyiben mindez sikertelen lenne, ott van a sarló,
az bizony levágja a növényt egészen a föld színéig,
s nem marad más utána, csupán a kopár tarló.
Hogyan lehet kiirtani egy növényt, s mi lenne a célja,
annyira kellene a területe, mely eddig az övé volt,
és amelyen eddig sem volt más, csak préda?
Mindennap szórnak minket, mint kísérleti egeret,
szórják ránk a mennyei mannát mértéktelenül,
s úgy tűnik számukra, sosem kapunk eleget.
A csodás kék égboltot beszürkítik a nehézfémek,
pár nap alatt érik el a talajt és a tüdőnket is,
s így tovább növekednek a nehézségek.
Tetszésük szerint manipulálnak, fertőznek, ölnek,
bármikor aktiválhatják a „gyógyító” sugarakat,
s minden percben az életünkre törnek.
Ez sokak számára hihetetlen, s tudni sem akarják,
könnyebb a homokba dugni a fáradt fejeiket,
ezáltal a valóságot a homályba zavarják.
Míg az emberek szenvednek, betegednek, halnak,
eme folyamatot kiagyalók vígan eléldegélnek,
s a kastélyaikban dőzsölnek, isznak, falnak.
Mindennap szórnak minket, de nem a valósággal,
hanem tündérmesékkel és agyat ölő butítással,
s ilyetén örökre leszámolnak az igazsággal.
Hogy nem unják még a birkák ugyanazt a rétet,
amelyet mindennap legelnek muszájból,
ez ellen, hogyhogy egy sem béget?
Reggeltől estig ugyanaz a fű, undorító, szálkás,
egyre többször forgatja fel a gyomraikat,
hiszen kemény, ízetlen és sárgás.
Nem csoda, hisz a füvet mérgekkel szórták tele,
csakis a juhok védelmében tették mindezt,
s nem véletlenül fáj mindőjük feje.
Egyre több hull el közülük, jerkék és bárányok,
ám e szerencsétlen állatok nem fogják fel,
hogy odalesznek a birka ábrándok.
Hogy nem unják még a levágásukat, a végüket,
a kényszerű akolba zárásukat minden este,
miért nem érzik veszélyben a létüket?
A lekaszált rét egykoron virágzó mező volt,
és minden tagja békességben tudott élni,
hisz e hely a valódi nyugalomról szólt.
A vidéket ellepték a tarka, s csodás virágok,
pazar látványuk kedveltté tette a területet,
a létükkel csodássá tették a világot.
Szívesen repültek arra a madarak, a méhek,
és a kisebb állatok is visszatértek sokszor,
s tudták, ott igazi közösségben élnek.
Azonban nem tartott sokáig az idilli állapot,
sötét viharok mérgező szennye hullott alá,
s nem kímélt sem növényt, sem állatot.
A lekaszált rét manapság csupán egy emlék,
emléke az egykori, szép, s vidám létnek,
amely természetesnek tűnt nemrég.
Hangyák végveszélyben, valahányan csak vannak,
bármerre is járjanak a járataikon keresztül,
mindenfelé gyilkos mérgeket kapnak.
Hiába léteznek rengetegen, s hiába nagy az erejük,
nem képesek összefogni a megmaradásukért,
és emiatt egyre fogy a hatalmas seregük.
Miközben uszítás által egymást gyilkolják és ölik,
nem veszik észre a rejtőzködő ellenségeket,
akik az eddigi jó életüket kerékbe törik.
Hangyák végveszélyben, szűkösre szabott idővel,
s miután új és újabb mérgeket szórnak rájuk,
nem lesz sok gondjuk a közelgő jövővel.
Elrabolt álmok, elrabolt életek, s elrabolt jövő,
megváltoztatott és hamis történelmi tettek,
a sötétség homálya állandó cselszövő.
Elhazudott napok, s eltervezett, kivetített tudat,
megtervezett évtizedek és gyilkos mérgek,
az igazság oly gyakorta hiába is kutat.
Lecsukott szemek, látni nem akaró elmék hada,
fel sem akarják fogni mindazt, mi történik,
ám hamarosan mindnek eláll a szava.
Elrabolt álmok szállnak el a végtelen semmibe,
s foszlanak a gyűlölet gyilkos mocsarába,
a halálig nem kell menni messzire.
