Saját alkotásaim
Aki fél a tükörbe nézni, annak van rá oka,
hiszen ott szembesülnie kell magával,
s mit a tükörben lát, nem egy csoda.
Sőt, éppen az ellenkezője, az az igazi való,
s hiába szeretne a legjobbnak látszani,
a tükör megmutatja, hogy csak csaló.
Csaló, mivel hazugul letagadja a látványt,
és önmagának is állítja, ez csak látszat,
hisz ő tündér, aki legyőzi a sárkányt.
Aki fél a tükörbe nézni, az a valóságtól fél,
mert az túlontúl fájdalmas tud lenni,
s így inkább a sötét hazugságban él.
Agymosó Masa mossa a hiszékeny agyakat,
ezt teszi naponta, rendre, folyamatosan,
és mindig kétszer, az unott szavakat.
Így éri el, hogy a mosásának nyoma legyen,
és mindenki ugyanazt a mantrát hajtsa,
mind a földön, égen, vízen, s hegyen.
Igen szorgosan dolgozik, hisz ez a feladata,
ezért is kapja a pénzét és az elismerést,
hiszi, nemsokára eljön az ő pillanata.
A pillanata, amelyben fennen tündökölhet,
melyben fürödhet, mint a hal a vízben,
és amely által ragyogva üdvözölhet.
Agymosó Masa mossa a fogékony elméket,
s mindazt, amire a megbízói megkérik,
ha kell, rongyot, ha kell, kelméket.
Arcmaszk mögé bújva, nem ember az ember,
csupán egy szolga és egy arctalan senki,
ki önmagára a félelem miatt nem lel.
Aki nem vállalja fel az értékeit, s az igazságot,
mert retteg és könnyebb is fejet hajtani,
semmint képviselni az égető valóságot.
Könnyebb megtagadni a szeretteit, az álmait,
letagadni mindazt, amit valaha szeretet,
és megcsúfolni a legtitkosabb vágyait.
Könnyebb elhatárolódni mindentől, ha fáj is,
és egyszerűbb hátat fordítani a múltnak,
mintsem kardot fogni, még ma, máris.
Arcmaszk mögé bújva, a lélek sokat szenved,
és sokat gyötrődik, amiért olyan gyenge,
s amiért manapság igen sokat enged.
Aki már járt a csúcson, annak az szép emlék,
igen jót tett a lelkének, az önbizalmának,
és így lettek szebbek a napok, esték.
Azonban onnan már csak lefelé tartott az út,
és az az út keserűséggel volt kikövezve,
s nem létezett olyasféle, hogy kiút.
Aki már járt a csúcson, annak semmi sem jó,
ha ő már nem állhat ott, senki se álljon,
minden szava fájó, égbe kiáltott szó.
A szenvedések tengerén a vihar erősen tombol,
milliónyi kis hajót dobálnak a hullámok,
s míg a vihar tart, pusztít, rombol.
A nagy méretű hajókat nem fenyegeti a veszély,
ők erősebbek, s védettebbek a kicsiknél,
a számukra sokkalta több az esély.
A szenvedések tengerén még a remény is elhal,
víz alá kerül az esély is és nincs visszaút,
hisz a félelem minden lelket felfal.
Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,
s ha csak azután ismerik el a szépségét,
miután többé nem láthatja a világot.
Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,
ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,
s elnémították mind, az igaz szókat.
Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,
és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,
a gyász pedig fájóan reánk köszönt.
Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,
ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,
ahol soha, a csillagok között nem fél.
Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,
hazugság volt az életünk minden perce,
s mindvégig a sötétségben lapultak.
Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,
ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,
s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.
Fájó látni és érezni, hogyan telik el az idő,
hogyan kopnak el az érzékszerveink,
és hogy válik semmivé a jövő.
Miként foszlik szét egykori emlékezetünk,
egykoron biztosak voltunk valamiben,
ma már csak úgy feltételezünk.
Hajdani gyors mozgásunk immáron álom,
valaha lehoztuk volna a csillagokat is,
és most meg nincs, ami ne fájjon.
Fájó látni és érezni, hogy ronccsá lettünk,
és nemsokára a végtelen felé tartunk,
ahogy minden álmunk, s tettünk.
A nyugati szél összesodorta a mocskot, szemetet,
és elárasztotta velük a falvakat, városokat,
az egész világot, utcákat, s tereket.
Eme szenny belepte a virágos kerteket, parkokat,
bejutott minden élőhelyre, a legkisebb résbe,
s elnyomta a segélykiáltó hangokat.
Fuldoklásra kényszerítette az emberek sokaságát,
akik nem hittek még a saját szemüknek sem,
s így eltűrték a tébolyult rohanását.
A nyugati szél összesodorta a gonoszt, s a rosszat,
az elvetemültséget, a kapzsiságot, az árulást,
a hatalomvágy pedig kitart, élethosszat.
A bérencek világában az árulás természetes,
a számukra a becsület az ismeretlen út,
s amiket tesznek, az mind feltételes.
A világukban a jellemtelenség a megszokott,
lelketlenek, gonoszak, kapzsik és önzők,
s az uralmuk alatt sok az elnyomott.
Képesek bármire, hazudoznak, lopnak sokat,
és mindig kiszolgálják azt, aki fizeti őket,
ám egyszer előlük is elmegy a vonat.
Egyszer leáldozik a csillaguk és el is köszön,
nem lesz rájuk már szükség, soha többé,
kívül kerülnek majd az eddigi körön.
A bérencek világában a sötétség az igazi úr,
náluk nem ragyog a Nap és nem is fog,
soha nem jutnak a pokol tüzén túl.
Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,
fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,
és sok életet végleg lerombol.
Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,
megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,
és eltakarja a Napot is, szegényt.
Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,
a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,
és ez marad az utódokra jussul.
