emberek Archívum - 22 / 73 oldal

A Föld tragédiája

A Föld tragédiája az, hogy rajta él az ember,

az a faj, amely a többi lényt eltiporja,

és amelynek a béke nem kell.

Amely pusztít, rombol, háborúzik és gyilkol,

nem kímél senkit, semmit, sohasem,

s mely minden igazságot titkol.

Amely kizsákmányolja eme bolygó kincseit,

bemocskolja a vizét, a saját életterét,

s végül mégis elveszíti mindenit.

Amely képes a szeretetre, az ölelésre, a jóra,

a megértésre, a cirógatásra, a szépre,

és bizony képes a kedves szóra.

Ez a kettősség jellemzi, a pénz markában él,

egész életében hatalomra vágyakozik,

de a legapróbb történéstől is fél.

A Föld tragédiája, hogy mindezeket hagyja,

ám eljön az idő, amikor visszaüt majd,

s az lesz az ő legcsodásabb napja.

Unalmas már ez a színdarab

Unalmas már ez a színdarab, unják is nagyon,

a nézőknek elege van, s fogy is a türelmük,

amit e darabra költöttek, az egy vagyon.

Mégis ugyanazt játsszák, más köntösbe bújva,

más színészekkel, de ugyanolyan rondán,

s a legelejétől hatalmas hasznot húzva.

A szponzorokat senki véleménye nem érdekli,

úgy vélik, ők egy szuper előadást terveztek,

s ez a mű mindenki csodálatát érdemli.

Unalmas már ez a színdarab, a közönség fújol,

újabban már megdobálják a színészeket is,

ám az sem számít, színre lépnek újból.

A harag és a gyűlölet

A harag és a gyűlölet uralja a napokat,

ezt az egész, őrületbe borult világot,

mind a kicsiket, mind a nagyokat.

Téboly, megosztottság, kíméletlenség,

közönybe fullad minden perc és óra,

nagy a csalódás, a reménytelenség.

A szeretet, az értelem mikor tér észre,

és mire várnak a reménnyel együtt,

mikor kívánnak reagálni a vészre?

A harag és a gyűlölet mételyezi a létet,

hatásosan pusztít, mert megteheti,

káoszba taszítva az összes népet.

A cirkuszban

A cirkuszban mindenki nagyon jól érzi magát,

miközben figyelik, mi történik a porondon,

minden néző elfeledi a gondját, baját.

Elfeledi a valóságot, a fények bűvkörébe kerül,

vidáman nevet és kacag az ott látottakon,

s észrevétlen a mesék világába merül.

A cirkuszban a nézőket átjárja egyfajta varázs,

s amíg odabent kellemesen telik el az idő,

kint már nem marad meg ez a hatás.

A hipnózis világában

A hipnózis világában minden olyan békés,

az abban élők nagyon engedelmesek,

s hogy mi lesz velük, nem kérdés.

Bólogatnak, nem szólnak vissza sohasem,

és elhisznek mindent, az utolsó szóig,

azt is, hogy csodás lesz odafenn.

Odafenn, a másik világban, az életük után,

ahol meg fogják kapni a jutalmukat,

amiért fejet hajtottak oly bután.

A hipnózis világában elképzelhető akármi,

az elmék a mesék mezején sétálnak,

s nem fognak igazságra találni.

Vajon milyen nyomot hagyunk

Vajon milyen nyomot hagyunk magunk után,

és hogyan fognak majd emlékezni reánk,

csak egy széljegyzet leszünk csupán?

Vagy egy olyan ember, aki tiszteletet érdemel,

aki mindig becsületesen élt, tette a dolgát,

és aki senki előtt, soha nem térdepelt?

Vagy olyan, aki hazug, önző, öntelt, becstelen,

kinek egyetlen szavában sem volt igazság,

és aki csalt, lopott, amúgy rendesen?

Olyan, akit a szeretet vezérelt, s a tiszta jóság,

a megértés, a segítőszándék, az emberség,

és aki támasz volt, nem emberi jószág?

Netán olyan, akinek kizárólag önmaga számít,

aki azt harsogja, hogy mekkora egy sztár,

és ugyanakkor minden szava sántít?

Vajon milyen nyomot hagyunk eme világban,

említésre méltót, vagy leginkább rosszat,

tán e világ nem fuldoklik a hibákban?

Az idő múlását megállítani

Az idő múlását megállítani sajnos nem lehet,

és mindezt fájdalmas elfogadni nagyon,

ám az ember ez ellen nem tehet.

Hitegetheti magát, hogy ez csupán egy álom,

s miközben a tükörben a ráncait nézegeti,

arra vágyik, hogy a lelke szálljon.

Szálljon a messzeségbe, szárnyaljon a széllel,

játszadozzon a bárányfelhőkkel az égen,

és váljon eggyé, a ragyogó fénnyel.

Este táncoljon a csillagokkal, vígan, nevetve,

s mosolyogjon, amikor a Hold rákacsint,

valamennyi gondját örökre feledve.

Az idő múlását megállítani biza reménytelen,

és ezen az önámítás sem tud változtatni,

minden próbálkozás erre, esélytelen.

Újrakezdeni sosem könnyű

Újrakezdeni sosem könnyű, de nem lehetetlen,

a megpróbáltatások sora kemény és nehéz,

s az ember bizony sokszor tehetetlen.

Nem tudja érdemben irányítani önmaga sorsát,

bár reméli és hiszi, hogy igenis képes erre,

mégsem érti meg az élet sava-borsát.

Újrakezdeni sosem könnyű, ám létezik remény,

amely segít, támaszt nyújt és erőt tud adni,

legyen az élet bármennyire kemény.

A lelkünk mélyén sok a titok

A lelkünk mélyén sok a titok, ott a rejtekük,

ott bújik meg a sötétség és a ragyogás,

s bizonytalan, mi a helyzetük.

Ott lapul a szeretet, a szerelem és a vágyak,

a csodás álmok, elképzelések, óhajok,

ezek mind a reményre várnak.

Ott bújik meg a bizonytalanság, s a félelem,

a gyanakvás, az óvatosság, a megértés,

és még sok másféle érzelem.

Odajár pihenni minden szavunk és tettünk,

az emlékeink is ott alszanak csendben,

s ott derül ki, mivé is lettünk.

A lelkünk mélyén sok a titok, velünk élnek,

s velünk indulnak majd a végtelen felé,

ahol átadják magukat a fénynek.

Egy érzelemmentes világban

Egy érzelemmentes világban minden más lenne,

a józan ész és a képességek dominálnának,

s nem lenne ármánykodás sem benne.

Mindenki a valódi értékei szerint juthatna előre,

és az igazi tettei minősítenék, meg a tudása,

s nem a semmiért lenne főnök belőle.

Senkit nem befolyásolhatna a bűbáj és a kellem,

az érzésekkel nem lehetne visszaélni soha,

mivel a valóság számítana, s a jellem.

Egy érzelemmentes világban uralkodhatna béke,

nyugalom áradna szerte és biztonság volna,

s bárki kimehetne a tündöklő fénybe.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31